Ez valahogy túl kevésnek tűnt. Mintha egy filmgyári kulisszától várnám, hogy remek vacsora illata töltse be a teret. Amire először rábukkantam, az Alföldi Géza cikke volt 1949-ből, amelyben Jávor Pál a Teghze Gerber Miklós zeneszerző árvái javára adandó koncertet hiúsította meg, méghozzá fenyegetések közepette, melyeket a botrányairól ismert színész és feleségének baráti környezete adott elő, mondván, ha meg merik tartani a rendezvényt, a New York-i magyarok bojkott alá veszik a vendéglőt.

— Ha én gazdag lennék (If I Were a Rich Man), előadja Bessenyei Ferenc.

Elképzeltem ,,mindenki Paliját”, amint attakot indít egy amerikai magyar egyesület rendezvénye ellen.

A hatvanhét mozifilmben szerepelt, ünnepelt sztárról egyszerre olvasható, hogy a nehéz időkben sem hagyta magára a feleségét, és hogy ,,közismerten” a forrófejű nacionalisták közé tartozott, a magyar színpad elzsidósodása ellen a hitleri Németország nürnbergi intézkedéseikor nálánál jobban senki nem tiltakozott. Aztán Pestre került, és fölfedezte magában a baloldalit, de csak azért, hogy egy gazdag lipótvárosi asszony és környezete nagy színészt csináljon belőle.

Ilyeneket olvastam, a nagyanyám mindeközben motoszkált csak körülöttem, ha megkérdeztem, szerette-e Jávor Pált, felcsillant a szeme, a legnagyszerűbb színész, a mi Clark Gable-ünk, nála jobban senki nem ismeri a magyar lelket! Ilyesmit mondott volna, mert mindig ilyesmit mondtak, amikor Józsi bácsiéknál összejött a család.

Szerették a botrányos életű Palikát, aki nyilvánvalóan segített a nagyapámnak. Ivott, ingerlékeny volt, állandóan összerúgta a port a sajtóval. Túl sokat engedett meg magának. A kedvenc mulatóját is puszta kézzel verte széjjel.

Megvakult.

Autóbelesetet szenvedett.

Kurvpecér volt.

Megvert egy cirkuszi lovászt, amiért kéthavi fegyházra ítélték.

Álomférfi.

,,Kutyakorbácsot kellett volna magammal hoznom! — kiáltotta Jávor. — De talán az öklöm is elég lesz!
Azzal Falus István felé sújtott, aki az ütést kivédve helyéről felugrott és kétszer egymás után inzultálta Jávort.”

Én azt képzelem, miközben a makramé bagoly szótlanul figyel, hogy nem hagyta cserben Landesmann Olgát és a társait sem, ezért vitte a Gestapo Sopronkőhidára majd Németországba. A felesége csak 1946 közepén, hosszas nyomozás után talált rá.

És azt képzelem, hogy kiemelkedő tehetség volt. Páratlan. (…)

1938 és 1944 között a filmszakmában is lezajlott az őrségváltás, létrehozták a Színház- és Filmművészeti Kamarát a Bajza utcában voltak a helyiségei, ahol a dolgok jó irányba tartása céljából több alkalommal is történt miniszteriális látogatás. Erről a Magyar Film Filmkamarai és Moziegyesületi Szaklap is beszámol.

A Filmújságban a zsidókérdés problémájának a filmiparban történő megoldása kapcsán azt olvashatjuk, hogy a döntéshozók ,,nem számoltak ezekkel a hatalmas tömegekkel, s ami a legfontosabb, nem számoltak azzal, hogy ma még nem áll elegendő keresztény szakember, üzletember rendelkezésre. Kezdjük a gyártáson. Köztudomású, hogy a jelenleg működő magyar filmrendezők közül elismert és versenyképes rendező alig három-négy akad, a sikert aratott zsidókkal szemben. Az is köztudomású, hogy egyik napról a másikra rendező nem lehet senki, tehát azt évekig tanulni kell, míg valaki teljesen tisztában lesz a rendezés film- és rendezéstechnikai, valamint irodalmi problémáival. Köztudomású, hogy szövegkönyvírók sincsenek, akiknek számuk keresztény oldalon szintén alig haladja meg a rendezők számát. Az operatőr gárdánál különösebb baj nincs, mint ahogyan nincs baj az íróknál sem, hiszen a legújabb gyártási rendszer szerint majdnem kivétel nélkül ismert keresztény magyar írók irodalmilag elismert munkáit dolgozzák fel. A filmépítészeknél megint baj van. Semmi utánpótlás nincs, tehát itt megint nevelni kell az évek folyamán keresztény gárdát. A produkcióvezetők 80%-a is zsidó. Alig 3-4 olyan keresztény produkcióvezető van, aki megfelelő szakmai múltra tekinthet vissza, s aki megállja a helyét a zsidókkal szemben.”

Dermedt horkolásban töltött ötven év, de ebből nem következik, hogy a nagyapád liberális érzelmű lett volna, csak nem értette, miért nem iparkodnak, kapaszkodnak. Mindig ezt mondta a nagyanyám. Józsi bácsi meg, a családi ebédek alkalmával, amikor az asszonyok Tóni szóhasználata miatt sápítoztak, csak bólintott és elmondta, akár egy szentenciát, hogy kell vetkőződni ebből az urambátyámos, pecsétgyűrűs kivagyiságból és neki állni iparkodni.

(Részlet az Ünnepi Könyvhétre megjelenő Cenzúra alatti című regényből)