Játékos múzeumigazgató

Játékos múzeumigazgató

Tojzán Ákos múzeumigazgató.

Egy kölyökképű, szemtelenül fiatal igazgató csücsül az Óbecsei Városi Múzeum élén. Aki nem ismeri, azt gondolhatná, hogy csak egy látogató, aki elcsámborgott a középiskolások csapatától. De a fiatalos külső mögött egy komoly, profi szervező bújik meg, aki szeret emberekkel dolgozni, s ahogyan ő fogalmaz, élvezi a híd szerepét és a munkáját. Tele van tervekkel, energiával. Ezekről a víziókról és egy különleges hobbijáról is beszélgettünk, hol máshol, mint Becsén. 

* Ákos. Valld be: már gyerekkorodban is múzeumigazgató szerettél volna lenni. 

— Legelőször pilóta szerettem volna lenni, egész konkrétan vadászgéppilóta, emiatt kezdtem el nézni annak idején a Jag című sorozatot, mely már egy picit elmozdított, egészen annyira, hogy vadászgéppilóta és ügyvéd is szerettem volna lenni. Ez tovább változott az általános iskolában, amikor is a régész képe sejlett fel lelki szemeim előtt, ha jövőbeli munkámra gondoltam (ennek van is köze ahhoz, amit most csinálok). Aztán megvilágosodtam, hogy a kémia még jobban vonz, tehát kémiai szakközépbe iratkoztam. Nagyon szerettem a kémiát, élveztem és értettem, de nem tudtam elképzelni, hogy ezzel foglalkozzak egy életen át. Vége lett a középiskolának. Elmentünk Újvidékre, és ott a Természettudományi Karon a dékán fogadta a legjobb diákokat. Tőlem is megkérdezte, mit szeretnék tanulni, mire rávágtam, hogy angolt. Ekkor következett egy hosszabb győzködés, de ha belegondolok, a humán dolgok vonzottak mindig is a legjobban, hát így fejeztem be végül az angol szakot.

* Haha. S most egy múzeum élén vagy. Ez hogyan történt? 

— Ki volt írva a pályázat, és jelentkeztem. Egyetemi végzettséget követelt a pozíció. Ez megvolt, de magát a múzeumot nem ismertem eléggé, így megkezdtem a felkészülést. Muzeológiáról és a kultúrára vonatkozó törvényekről olvastam, utánajártam, mi történt eddig az óbecsei múzeumban, mik azok, amik értelmes tervek lehetnek a jövőre nézve, hiszen egy négyéves tervet is csatolni kellett a jelentkezéshez, s aztán most itt vagyok. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, élvezem azt a kihívást, hogy egy egész csapat időbeosztásával dolgozom, irányítom a folyamatokat. A híd szerepét töltöm most be. A múzeumban jelenleg négy osztály működik, s igazgatóként leginkább az a dolgom, hogy egységgé kovácsoljam őket, és híd legyek a múzeum meg a külvilág felé, illetve az osztályok között is.


A szerző felvételei

* Melyik ez a négy osztály, s egyáltalán milyen munka folyik jelenleg a városi múzeumban Óbecsén? 

— Az óbecsei múzeum egy komplex helyi jellegű múzeum: nem csak helyi jellegű dolgokkal foglalkozik, s öt osztály működik benne. Azaz csak négy, de ötnek van hely. Ezek a biológia, a régészet, az etnológia, a történelem s a művészettörténet. Kis múzeum lévén itt egy osztály egy személyt takar, de ők mindannyian nagyon széles körű feladatokat látnak el. Ők végzik a múzeum szakmai munkáját, és mindegyik osztálynak van egy gyűjteménye, mellyel foglalkozik, illetve saját tematikájukban szervezik a különféle eseményeket, kiállításokat, kutatásokat. Ahogy már említettem, négy osztály működik, biológust jelenleg még keresünk, de remélhetőleg azt a részleget is újra el tudjuk indítani.

* Állandó kiállítása van most a múzeumnak? 

— Jelenleg csak időszakos tárlatokat szervezünk, az épület maga nem engedi meg egy állandó jellegű meglétét, nincs ugyanis elég hely, s az időszakos kiállítások több óbecsei polgárt bevonzanak. De ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, és sikerül kibővíteni a múzeumot egy tetőtéri résszel, akkor oda át tudnánk helyezni az időszakos tárlatokat, a földszinten pedig elhelyeznénk az állandót.

* A négyéves tervedben még milyen fontosabb pontok szerepelnek? 

— Fontosnak tartom a múzeum jövője tekintetében, hogy folytatódjon az a típusú szakmai munka, amely egy-egy kiállítás mögött folyik. A kiállítás ennek az eredménye, a jéghegy csúcsa, melyet mindenki megnézhet. De arra is nagy hangsúlyt kell helyezni, ami külső szem számára nem látható, a szakmai munkára. És ami még szintén nagyon fontos, hogy magunkra irányítsuk a figyelmet, és megkapjuk azt a mértékű támogatást, amelyet ez az intézmény megérdemel, renoválhassunk, kialakíthassuk az állandó jellegű, az Óbecse és környéke történetét bemutató kiállítást az avaroktól egészen az 1950-es évek utánig.

* Akkor kimondhatjuk, hogy egy kisváros múzeumának ez a fő feladata? Bemutatni a város történetét? 

— Nehéz lenne lehozni ide egy Dalí-kiállítást. (Nevet.) Pedig jó lenne. A múzeumnak mindkét jelleget be kell töltenie. Hogy aki idejön, tanulhasson valamit Óbecséről, az óbecseiek pedig lássanak új kiállításokat. Novemberben például az Atelje 61 textilművészeti tárlata lesz megtekinthető, mely Szerbia-szerte is egy nagyon jelentős eseménynek számít.

* A kiállításokon túl milyen programjaitok vannak még?

— Különféle előadások, műhelymunkák. Az iskolákkal nagyon jó az együttműködésünk, és szeretnénk nekik történelmi, művészettörténeti előadásokkal kedveskedni, illetve minél több interaktív programot behozni, ami növelheti a látogatottságot.

* Más vizekre repülök a vadászgépemen. Tudom, hogy szeretsz játszani. S nem csak társasjátékozni, hiszen a híres moravicai játéktáboroknak is előbb csak résztvevője, majd szervezője voltál. Ez megmaradt, vagy félre kellett tenned?

— Inkább arról van szó, hogy a szabadidőmet áldoztam fel, hogy ne kelljen teljesen félretennem. Az idén is eljutottam táborozni, de a szabadnapjaim mentek rá. 2000-ben még gyerekként voltam először a moravicai nyári táborokban, és elragadott a játék heve. Középiskolásként elkezdtem önkénteskedni, később szervezni. Ma már tanárokat tanítok, illetve felnőtt-továbbképzéseket, civil szervezeteknek játékos közösségépítő programokat tartok. Szeretem ezt csinálni, része az életemnek. És szeretném, ha ezek a táborok még sokáig megmaradnának. Jövőre jó lenne már külsősként menni, de ahhoz át kell adni a fő szervező helyét, kinevelni a megfelelő utánpótlást. Ezen dolgozunk, csak sajnos Vajdaságban még nem találtunk olyan személyt, akinek miután elmondom, miről van szó — azazhogy szervezni kellene, és segítünk is ebben, csak annyi a kérésünk, hogy ígérje meg, legalább öt évig tudja vállalni —, rábólintana.

* Ismerős. Egyébként hogyan kell elképzelni egy felnőttfoglalkozást? Ott is labdákat dobáltok?

— Ugyanazokat a játékokat játszom a felnőttekkel is, mint a gyerekekkel. A játék szépsége, hogy valójában nem más, mint egy olyan eszköz, amely által interakcióba léphetünk másokkal. Feladatot ad, melynek megoldásáért közösen küzdünk. A felnőtt is megtalálja benne saját kihívását. Egy gyerek számára a labda eldobása lehet érdekes, a felnőttnek pedig annak kiötlése, hogyan tudja ügyesebben, hatékonyabban teljesíteni a feladatot. Azok az érzések, élmények, amelyeket ilyenkor megélünk, a játék ellenére valódiak. Annyi a különbség, hogy a játék biztonságosabb, hiszen ha ott rontunk, az nem baj, mert csak játszottunk. Mindez tehát egy biztonságos terep arra, hogy kipróbáljuk magunkat egy új helyzetben, illetve hogy lássuk, mi az, amiben fejlődnünk kell, mit tudunk belőle tanulni.

* Fontos, hogy ki vezeti ezeket a játékokat?

— Nagyon. És a legfontosabb, hogy hitelesek legyünk. Én is csak olyan játékokat vezetek, amelyeket magam is élvezek. Nem várhatom el másoktól, hogy élvezzék, ha nekem sem tetszik. Felnőttekkel mindig önkéntes alapon játszunk, bárki bármikor passzolhat, kiállhat, nézheti kívülről. De ez ritkán történik meg, mindenkit visz magával a csoport meg az érzés, hogy legitimáltan tud játszani.

* S mennyi időd marad társasozásra? Tudom, hogy azt is szereted.

— Jóval kevesebb, mint amennyit szeretnék. Mostanában annak is örülök, ha havonta kétszer-háromszor le tudunk ülni játszani. Itt a fiam szólt közbe, amit persze egyáltalán nem bánok, de tény, hogy mostanában már ritkábban tudom megengedni magamnak, hogy például hétköznap hajnali 7-ig játsszak, vagy egy hétvégét végigtoljak. Változtak a prioritások, s amennyi időt csak tudok, azt a feleségemmel és a fiammal szeretném eltölteni. De már várom, hogy a gyerek egy picit idősebb legyen, és együtt tudjunk játszani.

* Milyen típusú társasjátékokat szeretsz?

— Nagy kedvenceim a félig kooperatív társasok, ahol egy csoportként működik mindenki, de valaki közülünk szemétláda, ő az áruló, aki megpróbálja aláásni a folyamatot, s őt kell felfednünk. Ezeknél fontos az emberismeret. Nagyon szeretem ezeket úgy is játszani, hogy semmit sem tudok a résztvevőkről, illetve úgy is, hogy mindenkit már a kisujja porcikájáig ismerek.

* A feleséged, Eszter magyarországi. Hogyhogy mégis Óbecsén kötöttetek ki?

— Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a munkahelye megengedte, hogy otthonról dolgozzon, engem pedig akkor — és persze most is — Óbecséhez kötött a munkahelyem, logikus volt hát, hogy egy időre itt kössünk ki. Szívesen jött velem ide, szereti Óbecsét, de havonta legalább egyszer el kell jutnunk Budapestre, s havonta legalább egyszer két órára ki kell mennie az utcára, a zajba.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Játékos múzeumigazgató
Interjú
Játékos múzeumigazgató
Interjú
Facebook

Támogatóink