Járulékos veszteség

Járulékos veszteség

Általánosan elfogadott állítás — melyet állítólag a tudomány is megerősít —, hogy az ikrek között létezik egy olyan szál, amely akkor is összeköti őket, ha messze vannak egymástól. Az ötven körüli, szomorú szemű asszony szerint azonban ez a tény nem vonatkozik minden ikerpárra.

— Nem szeretek azokról az időkről beszélni, amelyek alapjában rázták meg a családomat, és amelyek alakulására semmiképp sem tudtunk kihatni — mondja, miközben a táskájában matat, és rövid keresés után az asztalra teszi a fényképekkel megtömött, óriási borítékot. — Látja, ez az egyetlen jelentős „vagyon”, melyet sikerült magunkkal hoznunk, amikor besorakoztunk a menekültek hosszú menetoszlopába. A családunkban életünknek ez a szakasza tabutéma. Mert bármit mond is az ember, mindig akad ellentábor, mely a maga szomorú történetével azonnal azt kezdi bizonygatni, hogy neki van igaza.

A gimnázium után egy horvátországi város egyetemére jelentkeztem, ahol folytak magyar előadások. Régi álmom volt, hogy gyermekpszichológus legyek, de attól féltem, hogy az újvidéki egyetemre nem vesznek fel a túljelentkezés miatt. Igaz, akkor már mindenhol forró volt a hangulat, de családi, baráti összejöveteleken arra a megállapításra jutottunk, hogy magyarként nekem biztosan nem esik bántódásom. Sikerült a felvételi, majd elvégeztem az első évet. Ez idő alatt egyetlen alkalommal sem gondoltam arra, hogy hazamenjek, senki sem bántott. Amikor ideiglenesen megszűntek az előadások, megismertem a férjemet, aki szintén vajdasági volt. Már elég idősek voltunk ahhoz, hogy felmérjük a kapcsolatunk komolyságát, és elhatároztuk, hogy összeköltözünk. A szüleink hívtak bennünket haza, de én ma is őszintén mondom, sohasem gondoltunk arra, hogy ott esetleg életveszélyben vagyunk. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, megesküdtünk. Egyszerűen nem tudom elhinni, mennyi bátorság, hit és erő volt bennünk, hogy gyereket mertünk vállalni azokban a zivataros időkben. Mindketten tiszteletdíjasként dolgoztunk, de valahogy minden hónapban sikerült összehozni annyit, hogy megéljünk.

Ikreket szültem, és mérhetetlenül boldogok voltunk. Megerősödtünk a hitünkben, hogy ránk az égiek vigyáznak. Az igazság az, hogy ott a barátaink, itthonról pedig a család is segített. Az ikrek második születésnapját ünnepeltük, a szüleink is nálunk voltak. Mivel nekem nincs testvérem, az én szüleim apa agyongyötört Fityójával jöttek, azzal a céllal, hogy néhány napig maradnak, és keresünk majd valahol egy kis házat, hogy ők is odaköltözzenek. Anyósomék visszajöttek.

Egy este egy hivatalos felszólítást kaptunk, hogy azonnal csomagoljuk össze a legszükségesebb holminkat, és két óra múlva legyünk az útkereszteződésnél, mert arra vonulnak a menekültek, és ott majd elirányítanak bennünket. Elkezdtünk kapkodni. Én ezeket a fényképeket raktam legelőször a táskába, arra gondolva, hogy ha semmink sem marad, a közös életünk első megörökített évei majd erőt adnak. Úgy határoztunk, hogy apuékkal megy az egyik, velünk pedig a másik fiú, mert egy gyerekkel könnyebb lesz. Mindvégig egymás közelségében maradtunk, csakhogy a megadott útszakasznál a katonák a Fityót jobbra, a mi kocsinkat viszont balra irányították. Bennünket az egyik szerbiai gyógyfürdőbe tereltek, de anyuéknak nyomuk veszett. El sem tudom mondani, hányféle módon, milyen kapcsolatok segítségével próbáltunk a nyomukra bukkanni — de hiába. Nekem ma is az a meggyőződésem, hogy az akkori „kollaterális” veszteségekről senkinek sincs igazi nyilvántartása. Csak nyolc keserves, átsírt év után tudtuk meg, hogy a szüleim menetoszlopát gránáttalálat érte. Apám azonnal meghalt, és állítólag anya is megsérült, majd néhány hét múlva meghalt a kórházban. De a fiunkról semmit sem tudtunk meg. Húsz éven keresztül a fiam születésnapjára mindig két tortát csináltam, az ünnepeken pedig sohasem hiányzott az asztalról a negyedik teríték. Sosem fordult meg a fejemben, hogy a másik fiam meghalt volna. Furcsállottam, hogy a fiam sosem álmodik a bátyjával, sosem érzi, mi van vele, de ezt is elfogadtam. És vártam. Azt hiszem, nincs az országnak olyan intézménye, amelyben valamelyik íróasztal fiókjában ne lapulna ott a kérésünk, hogy segítsenek megtalálni a fiunkat. Ez év elején váratlanul kaptunk egy telefonhívást — azt mondták, megtalálták! Azonnal elrohantunk a megadott címre, és noha a fiatalember kiköpött mása volt a másik fiamnak, mégis olyan hidegen fogadott bennünket, hogy majdnem megszakadt a szívem. Hallani sem akart semmiféle szülőkről, ikertestvérről, vérvizsgálatról. Szemrebbenés nélkül mondta, hogy ha annak idején nem volt fontos, csak az öccse, akkor most se akarjunk tőle semmit. És hozzátette, neki igenis vannak szülei, talán nem az a nő szülte, akit az anyjának tart, de ő mégis az ő fiuknak tekinti magát. A legfájdalmasabb mondata pedig ez volt: „Maguk tépték el a varázslatos ikerszálat, hát most ne igyekezzenek összeragasztani, nekem nincs rá szükségem.”


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Járulékos veszteség
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.15.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Járulékos veszteség
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.08.
  • LXXIV. évfolyam 31. szám
Facebook

Támogatóink