Dudás Károly a beszélgetésünk során elmondta, rendkívül büszke arra a tevékenységre, amelyet a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség végez: a programokra és a több mint ötven felújított művelődési házra. Azt sem hallgatta el, hogy ott volt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, majd a Vajdasági Magyar Szövetségnek az alapítói között. Szívesen emlékezett vissza a Képes Ifjúságban töltött időszakra, és hangsúlyozta, nem szabad megfeledkezni arról sem, milyen kemény harcot kellett vívniuk a Hét Nap megtartásáért. A hetilapnál újságíróként és szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a 2012. évi nyugdíjba vonulásáig. A távozását dicstelennek, de főleg méltánytalannak tartja.

— Amióta eljöttem a Hét Naptól, egyetlen cikket sem jelentettem meg.

* Hiányzik az újságírás?

— Igen, nagyon. Vannak témák, melyekkel még szeretnék foglalkozni. Bizonyos írásokat már korábban félreraktam, például Márquez szövegét a fiatal újságírókról, melyet még napjainkban is félelmetesen időszerűnek tartok. Nálunk is sokan vélekednek úgy, hogy az újságírónak nem kell igazán írástudónak lennie, nem szükséges elmélyülnie egy-egy témában, hiszen csak a gyors hírekre van igény. 

* Beszélgetésünk kezdetén még azt gondoltam, csapongunk majd egyik témáról a másikra, most azonban azt ajánlom, maradjunk annál, ami mindkettőnkhöz igazán közel áll, az újságírásnál. Az iménti mondataidból arra következtetek, szerinted nem jó irányba tart mostanság az újságírás. 

— Engem már sokat bántottak a véleményem miatt, mely nemcsak az újságírásra, hanem az irodalomra is vonatkozik. Mikor olvashattunk legutóbb olyan veretes verset, mint amilyen a Kormányeltörésben? Vagy egy Németh István-i nagy novellát, esetleg Herceg János valamelyik könyvéhez hasonlatosat? Mintha leáldozóban volna a vajdasági magyar irodalom és újságírás napja, az egykori nagy írástudóknak nincs, vagy alig akad utódja.

A magyarkanizsai Írótáborban a szociográfiai műhely felújítására készülünk, de nagyon nehéz olyan fiatalokat találni, akik a mi valóságunkkal foglalkoznak. Mindig elmondom, hogy nekem a huszonéves koromban írt nagyriportjaim a legjobbak, aztán csorbult ki az írásaim éle, kezdtem elmélkedő és fontolgató lenni.

* Bizonyára az sem jó, hogy a szerkesztőségekben nem élnek már együtt a generációk, nincsenek „nagy öregek”.

— Tekintélytisztelő ember vagyok, így nekem óriási élmény volt, hogy például Herceg Jánossal és másokkal is jóban lehettem. Van egy Öregemberek című írásom, melyben afölött siránkozom, hogy a középkorúaknál alig idősebb embereket igyekeznek kiebrudalni a szerkesztőségekből, a közéletből, mindenhonnan. Mindenki azt hiszi, azért beszélek erről, mert én is korosabb lettem, csakhogy ezt szintén a húszas éveim elején írtam. Torz társadalom az, ahonnan valamelyik korosztály hiányzik. Ha bármelyik generáció kimarad, a háromlábú szék elkezd billegni. Az is gond, hogy sokan a politikai szféra sugalmazására kerültek az újságírásba, vagy éppen muszájból. Az utóbbiak nem igazán elhivatottak, és ez a közösség gyakran nem fontos számukra.  

* Az írók azt mondják rólad, hogy politikus vagy, a politikusok pedig írónak vagy újságírónak tartanak. Eszerint igazából egyik csoport sem fogadott be?

— Sőt, valamikor a saját pártelnököm nevezett kultúrnyiknak. Számomra az újságírás a legfontosabb. Hogy író ember vagyok, azt is az újságírásnak köszönhetem, hiszen a terepjárásom során talált témák gyakran átkerültek az irodalmi műveimbe. Ugyanígy gazdagította az újságírás Németh István, Herceg János, Fehér Ferenc irodalmi munkásságát is.

Úgy gondolom, roppant szerencsés pillanata volt a vajdasági magyarságnak, hogy az első önszerveződésünket értelmiségiek: újságírók, írók, tudósok, színészek hozták létre, vagyis olyan emberek, akik a kultúra, a szellem oldaláról érkeztek. A pártokban egyúttal egyre inkább elszaporodtak azok, akik az érdek oldaláról jöttek, és nem nézték jó szemmel, feleslegesnek vagy éppen szükséges rossznak tartották, hogy könyvet, újságot írunk. Az újság ugyanis csak addig jó, amíg őket dicsőíti. Én a politikában is mindig „kívülről érkezettnek” számítottam, az irodalmárok pedig politikusnak tartottak, akit utálni kell, nekimenni, szétszedni. Pedig az életünk úgy teljes, ha vannak mester- és parasztemberek, munkások, értelmiségiek, politikusok stb. Jelen pillanatban a Kárpát-medencében itt, Vajdaságban érezhető a legkevésbé a széthúzás, ami a Vajdasági Magyar Szövetségnek és a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhető, hiszen egy közösség csak akkor mehet előre, ha sikerül összefogni minden jelentős szegmentumát.

* Egy pillanatra térjünk vissza a beszélgetésünk apropójához. A díszpolgári cím kapcsán azt nyilatkoztad, váratlanul ért, és hiányoltad már a környezeted elismerését, mégis egy kicsit korainak, elhamarkodottnak tartod.

— Törökkanizsa és Ludas tiszteletbeli polgára, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a felvidéki Csemadok tiszteletbeli tagja vagyok. Egy kicsit bosszantó, hogy a szülőhelyemnek, Csantavérnek nem, pedig tizenhat évig voltam az önkormányzati képviselője. Megköszönöm Szabadkának a díszpolgári címet, de azt hiszem, elsiették, nem kellett volna még nekem adniuk. Elfogadtam, és nem tiltakozhatok, hiszen a sajátjaim javasoltak a város legrangosabb elismerésére.

* Korábban már megállapítottuk, hogy újságcikkeket két éve nem írsz, ám bizonyára jelenleg is dolgozol valamin.

— Készül a könyvem, karácsonyra talán meg is jelenik. Anyagát az elmúlt bő negyven évben íródott szociográfiáimból, nagyriportjaimból, interjúimból, a Hét Napban megjelent vezércikkeimből, glosszáimból, lírai jegyzeteimből válogatom össze. Benne lesz például az első riportom 1969-ből. Ezenkívül meghívtak a Forum Könyvkiadó regénypályázatára, ami azt jelenti, hogy végre sikerülhet befejeznem a Matuska Szilveszterről szóló, rég elkezdett kéziratomat.