Augusztus 17-e. Hat esztendővel ezelőtt is ugyanezen dátumot mutatták a kalendáriumok, midőn életem első (remélem, egyúttal az utolsó is!) autókarambolja megtörtént. Idehaza, az egymással „emberemlékezet óta” örökösen kakaskodó, Tiszán inneni s túli régiók mezsgyevonalán. Karnyújtásnyira a hídtól, mely ugyancsak szimbólum. A régit az újjal összekötő időtlen országúton, melyen olykor visszafelé is lehet/szabad jönni. Ha egyébért nem is, az önmagát újra és újra ismétlő történelem tanulságainak halványuló képkockáit felelevenítendő szándékkal.

Istennek hála, a helyzet egyetlenegy humán szereplőjének sem esett fizikai sérelme. Mi több, eme „kissé” elhúzódó, augusztus középi epizód epilógusában sem, amikor általában az indulatoké, a tagadásoké, a hárításoké, a bűnbakkereséseké a főszerep. Volán mögé leghamarabb október végén ülhettem. Az atyai örökségül kapott négykerekűm akkortájt jött haza a szerelőtől. Nemcsak sebeiből felgyógyítva és újra üzemképesen, de korábbi kisebb-nagyobb „ráncaitól” is finoman megszabadítva. A hegektől és tojpadásoktól, melyek mindegyikéhez fűződött egy történet, egy próbálkozás. A műszerfalra pedig, pontosabban oda, ahol a sebességmérő cágere átlépi a 90 kilométer per óra jelzést, kicsiny nagyfiam fényképét ragasztottam fel. Emlékeztetőül: semmiféle előzmény és körülmény sem jogosít(hat) fel az ugyancsak örökségbe kapott atyai intelmek áthágására, figyelmen kívül hagyására! Mert valaki engem is visszavár. Miképpen a közös, egyre ingerültebb lüktetéssel dübörgő forgalomba bemerészkedő többi sofőrt is.  

Odahaza édesanyám imádkozott értem. Mint mindig, bármikor léptem át családi házunk ajtajának küszöbét. Tette ezt hitbéli meggyőződéssel a baleset perceiben is. Igaz, sohasem beszélt róla, mégis tudom, sőt, egyre inkább (át)érzem: Égi Édesanyánkhoz fohászkodó közbenjárása nélkül aligha lenné(n)k ma itt!

Ebből kellett aztán szép lassacskán újraépítkeznem. Ismét felfedezni a járható utakat, melyeket a legaprólékosabban kidolgozott túratérképek sem jelölnek. Édesapám, halálos ágyán, édesanyám gyámolítására szólított fel engem. Midőn pedig ez utóbbi készülődött átlépni a földi lét és nemlét választóvonalát, egy, az arcgödrein csendesen legördülő könnycseppel intett hozzám néma istenhozzádot. Amiben minden benne volt.

A megbocsátás. Az áldás. A bátorítás. A vigasz. A remény.