Az új év kezdetekor van, akit az előző évi célok kipipálása inspirál. Másokat inkább az új évvel érkező „tiszta lap” érzése. Mielőtt belelépünk az új esztendőbe, számot vethetünk, ami egyúttal megalapozhatja a fogadalmak, célok kitűzését vagy csak egy általános törekvést a jövőre vonatkozóan. A Zeigarnik-hatásnak nevezett jelenség szerint könnyebben emlékszünk vissza a befejezetlen dolgainkra, mint a lezártakra, ami egyúttal arra is sarkallhat bennünket az új esztendőben, hogy igyekezzünk minél több célt elérni.
„Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya” — írja Pilinszky János. Sokan — majdnem negyven százalékunk — tesznek fogadalmat, és ezzel nincs is semmi baj. Hogy mitől leszünk sikeresebbek a cél beteljesítésében, megtartásában, elérésében, a hosszú távú elköteleződésben, az viszont már tőlünk függ.
Fogadjuk el, hogy van, akinek a decemberi „ereszd el a hajam” állapot után nehéz azonnal, januárban szembe találkoznia az eleinte veszteségként megfogalmazott lemondásokkal. Ha ezt ráadásul büntetésként fogalmazzuk meg magunkban, akkor meg naná, hogy megjelenik bennünk az engedetlen gyermek mítosza. S végül a változások, melyeket megpróbálunk véghez vinni, gyakran teljesen eltérnek a hétköznapi életvitelünktől, így nagyon nehéz fenntartani őket.
Az elsődleges nehézséget az okozhatja, hogy minden fogadalom mögött valami elvesztése áll (idő, kényelem, a nassolás vagy a dohányzás öröme stb.). Csupa lemondás és veszteség már az első naptól kezdve, míg a hosszú távú előnyök ekkor még távoliak és láthatatlanok. Ezért dönthetünk gyakran úgy, hogy inkább maradunk a komfortzónánkban. Érdemes tehát átkeretezni ezeket a helyzeteket, és ugyanezeknek a nyereségére helyezni a fókuszt. Például ha célunk valamilyen állandó mozgás beépítése az életünkbe, találjuk meg a sport értékeit, fedezzük fel, milyen örömforrást nyújt nekünk az a tevékenység. Vagyis keressünk hozzá belső motivációt, és magát a célt fogalmazzuk meg pozitívan.
A célunk mindig legyen pontosan, egyértelműen meghatározott, és semmiképp se legyen túlságosan nagy falat vagy irracionális. Gondoljuk át, a program hogyan épülhet be a mindennapjainkba, milyen gyakorisággal végezhető, kivel csinálhatjuk, milyen eszközök kellenek hozzá. A lényeg, hogy az akciótervből kialakuljon a viselkedésváltozás, mely majd azután szokássá válhat. Egyszerre csak egy viselkedésváltozást tűzzünk ki magunk elé, ne legyünk „telhetetlenek” (de azon belül lehetnek rövidebb és hosszabb távú céljaink is). A legtöbben a cél és a tervezés után véreznek el, hiszen nem látják olyan gyorsan az eredményt, mint ahogy szeretnék, amit azután kudarcként élnek meg. Fogadjuk el, hogy ez megtörténhet, és azt is, hogy olykor letérünk a kijelölt útról.
Figyeljünk oda, hogy a célunk valóban saját, belső legyen, ne pedig valami ránk nehezedő nyomást tegyünk belsővé, és arra próbáljunk meg vágyni. Ha nem tudjuk teljesíteni a szürreális elvárásokat, akkor leginkább leállunk, pedig sokkal jobb lenne, ha ilyenkor újraterveznénk, és visszább vennénk az elvárásokból. A türelmetlenség nem a barátunk, adjunk elég időt a megvalósításra. Hátráltathat bennünket egy stresszesebb időszak is, mint a határidők vagy a vizsgaidőszak — ilyenkor lassíthatunk egy kicsit, de semmiképp se álljunk le. A részcélok sikerélményekkel kecsegtethetnek, ami pozitívan hathat ránk, és növelheti a hatékonyságunkat, motivációnkat, ritmusban tarthat bennünket.
A céltudatosságban és a tervezgetésben ne feledkezzünk meg az egyik legfontosabb dologról sem, az élvezetről. Hiszen ha mindvégig önsanyargatásként éljük meg azt, amit csinálunk, az biztosan nem vezet sikerhez, és a tartós sikert is elfeledhetjük. Élvezzük az új szokásunkat és az addig vezető utat is! Segíthet, ha a most még nehézségként definiált helyzetet kombináljuk valamivel, ami már eddig is örömet nyújtott nekünk. Valakinek az is sokat számít, ha terveit megosztja másokkal, akik nemcsak emlékeztetik arra, mit vállalt, hanem segíthetik, támogathatják is a kísértés idején.
A jó hangulatról vagy a sikerekről fotók is készülhetnek, melyek az elakadásoknál egy lökést adhatnak nekünk, csakúgy mint a sikerekről való beszámolók a szeretteink körében. A kisebb sikerekért is jutalmazzuk meg magunkat, élvezzük azt, hogy teszünk valamit az érdekünkben. Időről időre emlékeztessük magunkat, miért is tesszük mindezt. Ugyanúgy, ahogy a cél elérésénél, a nehéz helyzetek esetére, a krízisre is készítsünk akciótervet. A lényeg most is a végcélhoz vezető út, nem pedig maga a cél.
Szakmailag azt is írhatnám, hogy nincs semmi, ami jobban segíthetne bennünket a céljaink megfogalmazásában, elérésében, a valódi változások beindításában, mint maga az önismereti munka. Persze, a belső rendrakás mellett a külsőre is szükség van, mert a társas kapcsolataink sokat számítanak a jóllétünkben és a személyiségünk formálásában. Olyan emberekkel vegyük magunkat körül, akik inspirálnak bennünket, akikkel jól érezzük magunkat, akikre valóban számíthatunk, akik hisznek és bíznak bennünk, akik jó élményeket és pozitív változásokat hozhatnak az életünkbe — persze ehhez az is kell, hogy ezt mi magunk is tudjuk feléjük nyújtani. S végül számoljunk le a félelmeinkkel, melyek szorongást keltenek bennünk, és beszűkítik a mozgásterünket — ehhez azonban adjunk időt magunknak, mert nem gondolom, hogy néhány hét alatt valamennyi leküzdhető.
