Itthon vagyunk...

Itthon vagyunk...

Gazdálkodós beszélgetésünkre egy esős, májusi délutánon találtunk alkalmat. Ama ritka időszakok egyikében, amikor a földművesek is kénytelenek szünnapot tartani. A torontálvásárhelyi Almási István immár tíz esztendeje van otthon ebben a szakmában.

Egykoron a diákom volt. Egyike azoknak az örökmozgó és öntörvényű legénykéknek, akiknek generációjára bizony nagyon is szükség volna most idehaza. Persze, korántsem azért, mert — mint mondani szokás — a fiataloké a jövő, hanem mert nélkülük seperc alatt elfogy a közösség tényleges húzóereje. A külföld csábításának ellenállva István gazda egyelőre itthon maradt. Pontosabban néhány esztendeje visszatért, miután több hónapig dolgozott Hamburg városában.

— Egy jachton alkalmaztak belsőépítészeti segédmunkásként. Állványokat építettünk a festéssel, meszeléssel és falkárpitozással megbízott mestereknek. Voltak ezen a luxushajón arannyal bevont részek is, melyekre úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Még véletlenül sem érhette őket karcolás! Mindenekelőtt a családom érdekében jöttem haza. Nem bántam meg, viszont időről időre felötlik bennem, hogy visszamegyek. Dacára annak, hogy minden áldott nap korán keltem, dolgoztam napestig, majd vissza a lakásba. A hétvégéim szabadok voltak. Szóval, nemcsak dolgoztam, de jól is kerestem. Nem panaszkodhatok. Viszont... Idehaza sokkal szabadabb az élet! Odakint, amikor az ember már a családját is kiviszi, valóban csak úgy lehet érvényesülni, ha mindkét félnek van munkája és jövedelme. Máshogy nem érdemes. Valójában az én esetemben is ehhez hasonló történt. Megnősültem, családot alapítottam. A feleségem újra várandós. Esetenként továbbra is elfog a kísértés, hogy mi is összecsomagoljunk... Furcsa, de azt hiszem, valahol ez érthető is. Mindegy, egyelőre itt vagyunk, és igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni abból, ami van. Meg amink van.


Almási István

A huszonnyolc éves, fiatal gazda jórészt akaratán kívül csöppent bele az édesapja által megkezdett mezőgazdasági termelés sűrejébe. Eredetileg ugyanis szívesebben lett volna bokszoló vagy testépítő, vagy egyszerre mindkettő. Mint mondja, ritka szabadidejében, meg amikor nagyon fent van a „cukra”, továbbra is előveszi püfölni a zsákokat. Szavatoltan remek feszültségoldó tevékenység. István jelenleg az édesapjával közösen mintegy hatvan lánc földön gazdálkodik. Ebből csupán tíz a saját, a többi árendás.   

— Őszintén remélem, ezúttal nem lesz olyan kutya évünk, mint a tavalyi, amikor a szárazságból adódóan mintegy 15 000 eurós kárunk keletkezett. Mit mondjak? A meglévő felszereléseink mellé, bizony, egy kisebb öntözőberendezés is elkelne. Araszolgatunk. Próbálkozunk. Olykor sikerrel járunk egy-egy pályázaton. A Prosperitati Alapítvány legutóbbi, a mezőgazdasági eszközök vásárlására kiírt pályázatának megítélt pénzösszegéből egy háromvasú, forgatható ekét vásároltunk. A 800 liter tartályú, tizenkét méteres „szárnyakkal” felszerelt permetezőgépet ugyancsak pályázat révén tudtuk beszerezni. Lassacskán teljes lesz az eszköztárunk. Szükségünk is van erre, hiszen egy traktor, bármekkora legyen is, kapcsolható eszközök nélkül önmagában kevés. Családunknak — a nagygazdákhoz viszonyítva — igen kevés földje van. Így persze elég nehéz haladni egyről a kettőre. A meglévő gazdaságunkat természetesen nemcsak megtartani, de bővíteni, fejleszteni is szeretnénk. Bökkenő, hogy a parasztembert nemcsak „odaföntről” nyúzzák, de gyakran mi magunk, egymás között sem tudunk eldűlőzni. Nemritkán elszántjuk egymás sorait, permetezéskor nem vesszük figyelembe, mennyire árthat az a bizonyos méreg a szomszéd parcelláján lévő terménynek. Ráadásul egyre kevesebb a föld. Licitáláskor a nagyok szinte mindig felverik az árat. És mindezt az is tetézi, hogy bár a terménydézsmálások akár fényes nappal és a gazda szeme láttára is végbeme(het)nek, a kárvallottak még csak panaszt sem tehetnek. Cudar világ ez.   


A pályázaton nyert talajművelő eszköz

Almási Istvánék családi gazdálkodásában egyelőre csak a növénytermesztésnek, illetve a gépezetek szolgáltatásos kihasználásának van létjogosultsága. Beszélgetésünk alkalmi zárógondolatai között végül az itthoni (túl)élés személyre szabott, általánosságát tekintve viszont igencsak ismerős képlete is helyet kap.  

— Leginkább kukoricát, szóját és búzát vetünk. Napraforgót ritkábban. Egy-egy láncot paszternák, illetve zöldség termesztésére „tettünk félre”. Valójában ezek a termények hozzák számunkra a tiszta hasznot. Annál is inkább, mivel az árut zöldjiben adjuk el a határból. Viszonyításképp mondom, tavaly nyolc lánc szójából nem lett akkora bevételünk, mint egy lánc zöldségből. Igaz, kellett mindehhez egy jó adag szerencse is. Meg jó helyen és jó időben lenni. A gyengébb minőségű parcelláinkon leginkább búzát és napraforgót termesztünk felváltva. A rendelkezésünkre álló gépezettel az idén tavasszal mintegy 200 láncon végeztem szolgáltatásos vetést. Ősszel szóját járok kombájnozni. Télen pedig, amikor egy időre teljesen megáll a határi munka, asztalossegédként keresem meg magam és a családom számára a mindennapi kenyeret.


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Itthon vagyunk...
Bánáti Újság
Itthon vagyunk...
Bánáti Újság
  • Martinek Imre, Kónya-Kovács Otília
  • 2019.10.19.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink