„Dormán László úgy költözött át Magyarországra, hogy itt maradt közöttünk. A fotográfiái által is, a kiállításai által is, a rádióból idehallatszó, senki máséval össze nem téveszthető hangja által is, sőt még fizikai valójában is: itt riportozott, itt fényképezett közöttünk életünk legnehezebb idejében — a katonakoporsók, a baranyai-szlavóniai vandál rombolások már örökre ránk telepedő árnyékában” — olvashatjuk Dudás Károly méltatását Dormán László Magyar Életfa díjas fotóriporterről, szerkesztőről.
 Dormán László (Szabó Attila felvétele) |
A fenti idézet után mi sem természetesebb, mint hogy a beszélgetésünket az itthon és az otthon témájának boncolgatásával kezdjük.
— 1993-ban mentünk el, a legfiatalabb gyermekem, Balázs fiunk születése előtt tizenegy nappal, vagyis huszonhárom és fél éve. Később már megvolt a házunk is Piliscsabán, de én még sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Nem hiába tartja a mondás, az öreg fát nehéz átültetni. A magyarországi életemet sikerült úgy alakítanom, hogy soha nem kellett elszakadnom a vajdasági, illetve a külhoni magyarságtól. A Magyar Rádióban előbb a Szülőföldünk, majd a Határok nélkül című műsorban dolgoztam. Ezekben az adásokban otthon éreztem magam. A témáim miatt többnyire hazajöttem, de sokat jártam más határon túli területeken is.
* Az utóbbi egy-két évben Magyarkanizsán, Horgoson, Szabadkán, Belgrádban stb. láthattuk a kiállításodat. A bemutatott fekete-fehér fényképek még idehaza készültek. Magyarországon nem is fotózol?
— Fotóztam, de az lényegtelen számomra. Ami itthonról megmaradt, az a fontos. A fekete-fehér filmre készített felvételeim, melyek a riportútjaimon születtek. Vonattal, autóbusszal, kölcsönkért traktorral, kerékpáron, stoppal vagy éppen gyalog jártuk be Bácskát, Bánátot, Szerémséget, a Drávaszöget, a Muravidéket. Ezek a fényképeim érdemesek arra, hogy kiállítás nyíljon belőlük. Magyarországon fotózzanak az ottaniak, az nem az én világom. A házunkat meg a környékét szeretem, van kutyám és macskám, fákat is ültettem, de nem járok sehova, nem megyek fényképezni. Néha gombászom vagy medvehagymát szedek, olyankor készítek egy-két felvételt az erdőről.
A Tisza Törökkanizsánál (1972) és Adorján, tiszai árvíz (1970)
* Hogyan telnek a nyugdíjas éveid?
— Főleg azzal töltöm az időmet, hogy digitalizálom az elmúlt évtizedek fotóit, vagyis lefújom a port a régi filmjeimről. Remélem, maradt még hátra tíz évem, mert szükségem van annyi időre, hogy befejezhessem ezt a hatalmas munkát. Sajnos az emlékezetem is kopik, pedig mindegyik fotónál fel szeretném tüntetni, mikor és hol készült, ki van rajta. Ha ezt befejezem az életem végéig, akkor nagyon boldog leszek. A digitalizált anyagot a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek akarom ajándékozni. Jó lenne, ha az egész úgy kerülne fel a honlapjára, hogy kulcsszavak alapján vissza lehessen keresni a személyeket, eseményeket. Most leginkább a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének felvételeivel foglalkozom, mert a rendezvény az idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, és készül egy kiadvány. 1988-ig dolgoztam a Képes Ifjúságnál, és abban az időszakban — kettő kivételével — mindegyik vetélkedőn fényképeztem. 1972-ben azért nem jutottam el, mert éppen katona voltam, egyszer pedig kificamodott a bokám, amikor Újvidéken a hatalmas fotóstáskámmal a vállamon szaladtam a városi buszra, mert el szerettem volna érni az óbecsei járatot. Ezeken a fotókon mindenki megtalálható, a híres színészeink, íróink, újságíróink középiskolás korukban. A magyarkanizsai írótábort továbbra is fényképezem, de azt szeretném, ha nemcsak az egyik vagy a másik szekértábor tagjai volnának jelen, hanem mindenki. Azelőtt is sokszor egymás torkának ugrottak az írók, de olyan jó vitákat folytattak, hogy öröm volt hallgatni. Utána leültek, megittak ezt-azt, és a pörkölt vagy a halászlé mellett lecsillapodtak. De most el sem jönnek, mert ott vannak azok, akikkel nem értenek egyet.
Palics (1980 januárja)
* A régi filmjeid mind megvannak?
— Igen, cipeltem magammal őket, ahova csak költöztünk. Össze is keveredtek, úgyhogy most rendszereznem kell. Amennyire nagy munka, annyira szép is. Az egyik kiállításomnak Rejtőzködő vajdasági tájképek volt a címe, mert két-három kivételével olyan fotókat kerestem elő, amelyeket azelőtt soha nem nagyítottam ki. Sokszor egyszerűen nem volt időm rá, hogy teljesen átnézzem a filmet. Amikor megjöttünk a riportutakról, sokáig otthon, a saját fürdőszobámban hívtam elő a filmeket, illetve készítettem el a képeket. Az összes főszerkesztőm a haját tépte, és izgatottan várta, mikor érkezem meg a fotókkal. Manapság a gyorsaságban van a fotózás szépsége, és abban, hogy a képek pillanatok alatt eljuthatnak bárhova. Én viszont mindig szerettem elmélyedni ebben a tevékenységben, ami rossz tulajdonság, különösen akkor, ha sürget a lapzárta. Akkoriban a lakásomban úgy lógtak a filmek egy kifeszített madzagon, mint a kolbászok, de csak most fedezem fel, hogy mi minden van rajtuk.
 Kispest (1972) |
 Zenta (1965) |
* Nemrégiben láttalak benneteket egy régi népzenei tévéfelvételen. A feleséged, Anikó énekelt, te pedig furulyáztál. Mi lett a zenéléssel, miért hagytad abba? A kérdés azért is jogos, mert zenetanári oklevelet szereztél.
— Most már csak hallgatom a zenét. Olyan szolgáltatót választottunk, amelyiknek a csomagja magában foglalja a francia Mezzo tévécsatornát. Operaközvetítéseket, fesztivál- és hangverseny-felvételeket nézünk, világzenét, jazzt hallgatunk. Le akarok szokni a mostani műsorokról, mert a készítői műveletlenek, nem tudnak beszélni, ami engem rettenetesen idegesít. A hihetetlennek tűnő gyöngyszemeket gyakran meg is írom a Facebookon. A zenélést abbahagytam, mert nem voltam elég jó zenész, és ezt be kellett látnom.
* Mi a helyzet a jazzfotóiddal, melyekkel világhírre tettél szert?
— Ezek a képeim nem hevernek annyira szanaszét, mint a többiek, mert nem nagyon volt rájuk szükségem. Bicskei Zoltán most kért felvételeket egy készülő könyvhöz, azokat is össze kell majd válogatnom. Talán az újvidéki jazzfotóim a legismertebbek, viszont dolgoztam már Belgrádban, Budapesten, Szegeden és Ljubljanában is. Ha valaki kiadná, szívesen készítenék könyvet a legjobb jazzfelvételeimből.
* Úgy tudom, a kenyérsütés és a főzés is a kedvenc időtöltéseid közé tartozik.
— A kenyérsütés sohasem esett nehezemre, akár este kilenc-tíz órakor is nekiláttam, miután hazaértem a rádióból. Van kenyérsütő gépem, de azzal csak megdagasztatom a tésztát, majd a magas tetejű kacsasütő jénai tálat használom. Az én kenyerem csakis vajdasági lisztből készül. Kipróbáltam már a zentai, a kúlai, a rumai és a szávaszentdemeteri malom termékét, a teljes kiőrlésű és a finom tönkölybúzalisztet pedig Bácsföldváron szerzem be. Kis házi malmom még nincs, mert elég drága, de lehet, hogy egyszer azt is vásárolok. Bográcsozni is szeretek, legutóbb például olyan halászlét főztem karácsonyra, amilyet a zentai Papuliban vagy a Tisza-parton levő csárdában szolgálnak fel. A halat kifiléztem, a húst kétszer két centis darabokra vágtam, mintha pörköltet készítettem volna. A fejeket és a csontokat két-három órán át lobogó vízben főztem, mert ez adja meg az ízét. A pirospaprika szintén vajdasági, habár van békéscsabai paprikám is. Mi nem vásárolunk bolti felvágottat, hanem saját készítésű mangalicaszalonnát, -kolbászt, -sonkát fogyasztunk — otthon eltett savanyú káposztával, „turšijával”, vizes uborkával (ez utóbbi édesanyám receptje). Elhatároztam, ha nyugdíjas leszek, elsajátítom a keleti konyha fortélyait. Kaptam a gyerekektől ajándékba egy wokot, azzal kísérletezem, és egész jól haladok. Általában a netről töltöm le a recepteket, de sokszor ezeket az ételeket is a saját elképzelésem alapján készítem el.
