Ez volt az apropója annak a beszélgetésnek, amelyet mgr. Borbély Zoltán orgonaművésszel, az Újvidéki Művészeti Akadémia docensével, a zentai Cor Jesu Alapítvány ügyvezetőjével készítettem.

* A feleségével és a két kislányával 2013-ban költöztek vissza Grazból Zentára. Bizonyára sokan feltették már a kérdést, hogyan lehet visszajönni a jólétből a bizonytalanságba. Ön ekkora lokálpatrióta?

— Mivel tizenegy évet éltem Ausztriában, másként látom azt az országot, jobban megismertem a körülményeket, az embereket és azokat a lehetőségeket, amelyeket ott nyújtana nekem a szakmám. Előnyös volt, hogy rengeteg jó hangszer állt rendelkezésemre, de kevés az orgonistának való munkahely, és azt is az osztrákok kapják meg. A feleségem, aki erdélyi származású, semmiképpen nem akart Ausztriában maradni, ő még nagyobb lokálpatrióta, mint én. Azt mondta, vagy Sepsiszentgyörgy, vagy Zenta jöhet számításba. Az volt a döntő pillanat, amikor a kislányom hazajött az óvodából, és németül kezdett velem beszélni. Úgy éreztem, hogy szülőként a vajdasági magyar kultúrámat is át akarom örökíteni a gyerekeimre, az pedig csak ebben a környezetben lehetséges. Végül azért választottuk Zentát, mert nekem már volt itthon állásom, hat éven át ugyanis kéthetente utaztam Grazból Újvidékre, ahol a művészeti akadémián tanítok.   

* Az ön nevéhez fűződik a zentai orgonaprojektum, melynek köszönhetően a Jézus Szíve-templomban megszólalhatott a Feldbachból kapott, majd felújított orgona. Viccesen azt is mondhatnánk, hogy építtetett egy orgonát magának, de természetesen tudjuk, hogy ebből nemcsak a zentai, hanem a vajdasági közösségnek is haszna van.

— Az adományozási folyamatot még Ausztriában elkezdtem szervezni, hiszen a hazaköltözésem fő szempontja az volt, hogy lesz-e megfelelő hangszerem, melyen tudok dolgozni. Óriási szervezőmunkára volt szükség, állandóan mozgatni kellett a szálakat, pályázni, kapcsolatokat kihasználni. Három évbe került, de mondhatom, rekordidő alatt elértem a célom, Szerbiában ugyanis ennyi idő alatt összeszedni százezer eurót orgonára csodaszámba megy.

Nekem örömet szerez, és nagyon élvezem ezt a hangszert, de a művész a közösségért van. Amikor Zentán vagyok, mindig játszom a vasárnapi nagymisén a Jézus Szíve-templomban, valamint a szűkös anyagi keretekhez alkalmazkodva hangversenyeket, különféle rendezvényeket is szervezünk. A városnapi rendezvénysorozaton, szeptember 10-én a Szegedi Szimfonikus Zenekarral lesz koncertem a Jézus Szíve-templomban, a Te Deumra pedig Feldbachból is várunk vendégeket. Októberben tartjuk meg az egyházzenei fesztivált, melynek már megkezdődtek az előkészületei. Tavaly szeptemberben beindítottuk a vajdasági magyar kántorképzőt. Az oktatás Zentán folyik, az első tanévet nyolcan fejezték be. A két évre tervezett tanfolyamon oktatóként mgr. Szakály József szabadkai plébános, a feleségem, mgr. Miklós Réka és jómagam veszek részt.

* Mikor és miért választotta éppen ezt a hangszert?

— Mivel nem készültem orgonistának, és a döntés sem volt tudatos részemről, ezt gondviselés- vagy sorsszerűnek nevezném. Tizenöt éves koromig fényes harmonikáskarrier volt mögöttem, rengeteg díjat nyertem. Akkoriban még nem készült el a zentai kórházban a kápolna, a vasárnapi szentmiséket a rehabilitációs osztály folyosóján tartották. Édesanyám egyszer megkért, hogy vigyem be az otthoni szintetizátort, és játsszak el nekik valamit, tegyem ünnepélyesebbé az alkalmat. Így kezdődött az orgonista-pályafutásom, majd Bús András atyánál megüresedett a kántori állás, és engem kért meg, hogy kántorkodjak. Nekem egyébként a kóruszene volt a mindenem, ha lett volna hangom, biztosan énekes-karvezető lett volna belőlem. Amikor Újvidékre kerültem, az ottani szmog annyira megártott a hangszálaimnak, hogy évekig nem volt hangom, így az éneklést igazából el sem kezdtem. Most már megtaláltam a helyemet a hangszer mellett, és orgonistának érzem magam.

* Két év elteltével már bizonyára rá lehet kérdezni, hogyan sikerült itthon a visszailleszkedés?

— Az Újvidéki Művészeti Akadémián az állásom továbbra is meghatározott időre szól, jelenleg ötéves szerződésem van. A pályázatot ötévente írják ki, amíg az ember el nem éri a rendes tanári státuszt. Én a második ciklusomat töltöm, de a megújításához kiváló szakmai referenciák szükségesek. Hetente egyszer tanítok, ezenkívül szerteágazó tevékenységet kell igazolnom: koncerteket, CD-felvételeket, nemzetközi szakmai projektumokban való részvételt, tudományos publikációkat, és bizonyos idő után a doktori disszertációt is számon kérik.

Mivel minden orgona más, azokon a helyeken koncertezem szívesen, amelyeket ismerek. Esetenként kapok ugyan leírást a hangszerről, de a részletek csak a helyszínen derülnek ki. Szeretem a templomi zenélést, én igazából egyházi zenésznek tartom magam.

Május 20-án a grazi tavaszi orgonafesztiválon léptem fel, és most is egy nagyon fontos eseményre készülök, napi 10-11 órát gyakorolok. Június 25-én lesz koncertem az RTV szerb kórusával, Maurice Duruflé két miséjének orgonás változatát adjuk elő. A rendezvényt a Belgrádi Kultúrközpont szervezi a Dies Organorum fesztivál nyitóhangversenyeként. Emellett októberben albumot készítek Ausztriában.

A feleségem kiváló karvezető, a zentai Cor Jesu Városi Kamarakórussal foglalkozik, külföldön gregorián kurzusokat tart, és Ausztriában írja a doktori disszertációját, melynek már a végén tart. Közben tanulja a szerb nyelvet is. Itthon céget alapított, az idén megnyílik a panziónk, kulturális turizmussal szeretnénk foglalkozni. 

Amit szeretünk, annak van értelme. Ausztria és Szerbia természetesen sok mindenben különbözik egymástól, de az ember nem kaphat meg mindent egy helyen. Itthon más társadalmi szerepet tölthetek be, ott csak megtűrt valaki lehettem volna, egy kisegítő orgonista, és mindig külföldi. Ha kivándorolnék valahova, akkor Amerikába mennék, mert ott mindenki külföldi, pénz is van, de ezt nem tervezem.

Az viszont nagyon fontos, hogy kapcsolatban álljak a külvilággal, minél több emberrel minél több országban. Utazni kell, mert ami itt van, az valóban deprimáló, elveszi az ember motivációját. A koncert ezért is jó, kizökkenek az itteni életből, látok valami szépet, beszélgetek az emberekkel, és felfrissülve jövök haza.