Páll János honvéd vagyok, az Osztrák—Magyar Monarchia katonája. Ittabéi vagyok, és igyekszek haza a háborúból, Versecről, ebben a havas, fagyos novemberben, 1918-ban.
A bakancsom alatt ropog a hó, körülöttem mindenfelé kóbor kutyák. Még jó, hogy elhoztam a bajonettomat. A századunkat szélnek eresztette a magyar kormány.
És most ez a szél elhozott egészen a szülőfalum határáig. De hideg, barátságtalan szél ez. Hófúvásos.

Itt vagyok hát végre Magyarittabén. Hazaértem, mégis felmerül bennem a gyanú: atyámfiai közül nem árul-e be valaki a hatalomnak, mely már itt is a Szerb Királyság kezében van? Megtorpanok. Semmi sem fájna jobban annál, mint ha itthon árulnának el. Száz lépésnyire vagyok a bégai „Magyar-híd”-tól. Kémlelem. Nincsen senki. Nekilódulok a szélben. Szélnek eresztve.

Felérek a híd tetejére, és bátran kihúzom magam. Itthon vagyok. Itt nem bánthatnak. Mégsem a főutca felé veszem az irányt, hanem a kertek közepe felé. A kóbor kutyák bekísérnek a faluba. Fogadásomra — este nyolc óra van —megszólal a harang. Siratja a hazát, sírva fogad engem. Siralmas látvány lehetek. Házunk előtt megállok, hálát adok Istennek, majd bemegyek.

Már egy hónapja itthon vagyok. Nincsen semmink. A régi és az új hatalom mindent rekvirált tőlünk. Sok ismerős nem tért vissza a nagy háborúból, sok falubelit elvitt a betegség és a nélkülözés. Isten gondoskodott rólunk, és havat telepített Ittabéra, hogy eltakarja a falu mezítelenségét. Van Istenünk. Van családom. Van fiam: Sanyi, és van feleségem: Erzsi. Négy éve nem láttam őket. De hazaértem a fiam hatodik születésnapjára. Én voltam az ajándéka. Azt kérte az Úristentől, hozzon haza. Így gazdagít Isten szegénységünkben. És most előre nézünk, mert mindjárt itt a karácsony. Még öt nap, a templomban már a bűnbánatokat tartja a tiszteletes. Mennek is a népek, megyünk mi is. Ez kell most nekünk, meg Jézus Urunk születésének ünneplése. Istentisztelet közben kint, a zord időben kóbor kutyák vonyítanak. Itt vannak.

Éjszaka van, és arra ébredünk, hogy valaki betöri az ajtót. Csörömpöl az ajtóüveg. A kitört és a földön megcsillanó üvegszilánkokon csendőrbakancsok dübörögnek. Sanyikám az anyja ölébe bújik, engem meg kivonszolnak a konyhába, és ledöntenek a padlóra. Házkutatás. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb eszükbe jutok. De most csak a feleségemre gondolok, aki nincs a szemem előtt, és csak a kiáltozását hallom: „Jani, Jani! Mindent felforgatnak ezek!” Egyiket-másikat felismerem, az ott Jova, amaz meg Voja. A másik kettőt nem ismerem, ők nem idevalósiak. Ekkor az egyik ledübörög a padlásról, ordítva: „Znao sam! Našao sam! Evo dokaza! Za ovo ćeš platiti!” (Tudtam! Megtaláltam! Itt a bizonyíték! Ezért még megfizetsz!) A kezében szorongatja a bajonettomat. Belém villan a gondolat, hogy most végem. Pedig én csak az útra hoztam magammal. A kóbor kutyák ellen. És azért dugtam el a padlásra, hogy a hatéves fiam ne találja meg. Fejem elernyed. Végső vereség. Ez az én fegyverletételem. Még karácsony előtt. Kihúznak a havas, fagyos éjszakába, az udvarra. A szomszédjaim sehol, mindenki bebújt a vackába, a félelem ma éjszaka nagy úr Ittabén. „Isten segíts!” — ez az utolsó, amit hallok, mielőtt fejbe vágnak puskatussal az udvaron. Elvesztem az eszméletemet.
Döcög a szekér az ittabéi határ fagyos útjain. Feleszmélek, mire a szekér is megáll, és leugrik a négy szerb csendőr. Leráncigálnak, és ott állok mezítláb a fagyos hóban, egy ingben, gatyában, bevert fejjel. Térdre kényszerítenek, és kezdődik a kikérdezés. Ki vagyok, hol voltam katona, mi a tervem, minek a bajonett, kivel szövetkezek, kik a társaim? Közben zuhognak a pofonok, rugdosnak a bakancsok. Erre az egyik ismeretlen csendőr megszólal tökéletes magyarsággal: „Jól van, Jani. Látod, lehetne ezt másképp is. Nem kellett volna megvernünk. De még mindig megúszhatod, ha elmondod nekünk, hogy kik a lázadók. Csak szépen, Jani. Gondolkodj! Csak egy nevet! Még haza is viszünk. Csak egy nevet mondj! Jani, elveszítem a türelmemet!” Gondolkodom, és arra jutok, hogy ezek úgyis agyonvernek. De mire ezt kigondolom, rám kiált az idegen: „Ti si hteo! Svucite ga!” (Te akartad! Vetkőztessétek le!) És már ütnek, rúgnak tovább. Nem is érzem a fájdalmat, csak fekszem összekuporodva. Anyaszült mezítelenül. Úgy rugdosnak, mint egy lópokrócot. Nem tudom, meddig. Egyszer csak csend lesz. Nem is veszem észre, mikor szállnak fel a szekérre, és mikor hagynak ott. Vérbe fagyva.

Túlélem? Imádkozni akarok, de nem tudom, mit kérjek Istentől. Aztán csak annyit nyögök: „Istenem, legyen meg a Te akaratod!” Kimászok az árokból, ahová belelöktek. Az egyik karomat tudom mozgatni, és a lábaim sem törtek el. Ez jó. Letörlöm az arcomról, a szememről a vért, és körülnézek. Úgy ismerem a határt, mint a tenyeremet. Tudom, hogy hol vagyok, és merre van a falu. Minden lépés fájdalmas és fárasztó. Csak épségben viszontlássam Erzsit meg Sanyit. Utána ráérek meghalni.

A falu előtt ismét a kóbor kutyák fogadnak, de most valami tiszteletet, félelmet vélek felfedezni a viselkedésükben. Úgy várnak ezek a kutyák, mint egy győztest. A főutca felé veszem az irányt. Mi a főutca túlsó végén lakunk. Hogy jutok el addig? Hány óra van ilyenkor? Belém hasít a fájdalmas gondolat: mindenkit elvittek? Üres a falu? Már alig van erőm... Felnézek egy nagykapura, rajta egy felirat. A faluban csak egy nagykapun van felirat. Utolsó erőmet is összeszedem, és elolvasom: „Jöjjetek el, imádjuk az Urat!” A templom az. Elájulok.
Amikor újra kinyitom a szemem, egy fekete ruhás embert látok az ágyam mellett ülni. Felismerem. A tiszteletes az. „Ne mozduljon, több sérülése is van. Tudja, János, holnapután karácsony, Jézus Urunk születésnapja. Ma pedig az Ön második születésnapja van. Isten csodája, hogy túlélte” — mondja. Aggódva nézek körül, hogy hol a családom. Ekkor ágyamhoz lép Erzsi feleségem és Sanyi fiam. „Itt vannak” — mondja a lelkész, majd távozóban hozzáteszi: — „Ne aggódjon, minden rendben van, és maga is jól lesz!”

Karácsony első napján ismét megérkezik a tiszteletes. Házhoz hozza az úrvacsorát. Ihlettel veszem magamhoz az úrvacsora szent jegyeit, miután nekem, Páll Jánosnak arról prédikált a lelkészünk, hogy Pál apostol hogyan élte túl a megkövezését Lisztrában. Mert Pál apostolt is megkövezték, holtnak hitték, és otthagyták. De Isten akarata az volt, hogy Pál túlélje, és továbbmenjen. Igen, Isten akarata ez, nyugtázom magamban, és megsimogatom Sanyi fiam buksiját. Most már tudom, hogy van második születésnapom, és Istennek lehetek hálás ezért egy olyan világban, ahol igen sok kóbor kutya van.