Olaszország északkeleti kapuja, a néhány évtizede még „bevásárló zarándokhelynek” számító kikötőváros — Trieszt. A vasútállomás környékén hosszú, tömött sorokban álltak a „jugó” rendszámú autóbuszok, utasaik pedig elárasztották a vásárcsarnokot, hogy minél előbb és minél kedvezményesebben megvegyék az otthon még kurrens (bóvli) árut, visszaüljenek a járműre, és egy újabb éjszakán át zötyögjenek haza.
Olaszország északkeleti kapuja, a néhány évtizede még „bevásárló zarándokhelynek” számító kikötőváros — Trieszt. A vasútállomás környékén hosszú, tömött sorokban álltak a „jugó” rendszámú autóbuszok, utasaik pedig elárasztották a vásárcsarnokot, hogy minél előbb és minél kedvezményesebben megvegyék az otthon még kurrens (bóvli) árut, visszaüljenek a járműre, és egy újabb éjszakán át zötyögjenek haza. Trieszt gyönyörű belvárosáról, műemlékeiről nem szereztek/szerezhettek túl sok ismeretet, hiszen a buszok nem vártak az esetleg kultúrszomjas utasokra... Mára változott a helyzet. Bezárt a bazár. A kétszázezres lakosú város központjában ugyan láthatunk még kínai boltokat, de számuk elenyésző, és immáron nem textíliát kínálnak, hanem ételkülönlegességeket. A városban pedig megcsodálhatjuk a Monarchia-korabeli városházát, a tengerhajózási múzeum és a biztosító impozáns épületét, a kikötő szemet gyönyörködtető (természetesen a hajózás témájára készült) köztéri szobrait.
Padova. Az útikönyvek legtöbbjében a látnivalók közül első helyen említik a Szent Antal-bazilikát. Joggal. A katolikus vallás egyik legismertebb szentjének halála (1231. június 13.) után kezdték építeni a több építészeti stílusjegyet is magán hordozó háromhajós templomot, amelyet az évszázadok során neves művészek (Donatello, Giotto, Tiziano stb.) alkotásai tettek gazdagabbá. Itt találhatjuk Szent Antal szarkofágját is, amelyet a látogatók — vallásosak és ateisták egyaránt — rövid kézrátétellel érintenek, miközben valamilyen elérhető vagy az álom kategóriába tartozó kívánságot mormolnak... Sokan a hatalmas épületet körülvevő kerengőkben és kertekben lévő szobrait is megérintik a több mint hétszáz éve elhunyt szent életű embernek, bízva áldásában. A környező tereken és kis utcácskákon a megszokott emléktárgyárusok mellett hangulatos kávézókat, pizzasütőket is találhatunk, mindeközben megcsodálhatjuk a világon mindössze néhány helyen használatos egysínű villamost. Persze, azonnal felmerül a kérdés: nem dől egyik vagy másik oldalára a jármű? Nem, mert mindkét oldalán egy-egy tömött gumikerék segíti az egyensúlyban maradását...
Firenze. A reneszánsz kor Athénjának is nevezett toscanai település a középkori művészetek egyik legnevesebb városa. Annyi a látnivaló, hogy az ember csak forgatja a fejét, amikor megáll az Arno-folyó partján, ahol a városnézésre induló — Indiától Japánon át Svédországig minden országból érkező — turisták gyülekeznek. A Nemzeti Könyvtár impozáns épülete mellett a belváros felé haladva lépten-nyomon találkozunk a Medici-család által létrehozott kulturális gazdagsággal. A XIV. és a XV. századi épületek között sétálva juthatunk el a Santa Croce (Szent Kereszt)-templomba, amelyben fejet hajthatunk Michelangelo, Galilei és Rossini sírja előtt, s gyönyörködhetünk Giotto, Vasari, Leonardo da Vinci alkotásaiban is. A téren Dante Alighieri hatalmas márványszobrát láthatjuk, amelyet Firenze városa az Isteni színjáték szerzőjének és egykori jeles politikusának tiszteletére emeltetett. A világ harmadik legnagyobb katedrálisában, a Cattedrale di Santa Maria del Fiorében megcsodálhatjuk a középkori szobrász- és festőművészek pazar alkotásait, leülhetünk valamelyik mellékoltár, kicsiny kápolna csöndjében, és elgondolkodhatunk azon, hogy milyen óriási, felbecsülhetetlen értékeket hoztak létre ezek a jeles és kevésbé ismert művészek. S hálát is adhatunk nekik mindezért, ahogyan azért is, hogy a firenzeiek most közkinccsé tették ezeket az alkotásokat.
Amikor már elfárad a szemünk a sok látnivalótól, kisétálunk az Arno-folyó partjára. Átgyalogolunk a XVI. században épült Ponte Vecchión (Régi hídon), amelynek jellegzetessége, hogy amolyan fecskefészkekként „ráragasztottak” egy sor kis üzletet, amelyekben ötvösök, aranyművesek, valamint természetesen pizzasütők tevékenykednek és árulják portékájukat. A folyón egyébként a Ponte Vecchióval együtt tíz híd van — valamikor is ennyi volt, de a II. világháború végén a másik kilencet felrobbantották a visszavonuló németek. Merthogy az emberek egyik része maradandót alkotott, a másik pedig — egy bizonyos korban — felbecsülhetetlen értékeket rombolt. Maradandóan.
