Ez nemcsak az igaz szó, az erkölcsös ítélet, a türelem gyakorlása, a kegyesség, az irgalmasság gondolatát veti fel bennem, hanem azt is, hogy Szent István ünnepe a hőn szeretett falum, Szaján templombúcsújának a napja is egyúttal.

Akaratlanul is felsejlik bennem a könyvecskéből vett jó tanács, melyet a szajániak megszívleltek és elfogadtak. Ezért is mondom: e bánsági magyar falu lakossága Szent István méltó sarja és ékessége. Erre a népre tekint le elégedettséggel a templom szentélyében az oltárképről államalapító királyunk, midőn a szajáni atyámfia részt vesz a búcsúi, ünnepi szentmisén.

Különösen a közelmúlt történelmi eseményei játszódnak le bennem, amikor a szajániak a keresztény és segítő arcukat fordították a világ felé: mintegy kétszáz horvátországi menekültet fogadtak be. S ez összecseng az Intelmek Szent István-i gondolatával: „...mindenütt és mindenkiben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonsághoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédokhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz.” Nem mondanám, hogy „lőn csoda!”, mivel Szajánban a búcsú napján is újfent kerekké válik a világ. A csordás előtt araszol a gulya, a legelőkön szívós élni akarással kililul a sóvirág, a gólyák még vígan kelepelnek hosszú útjuk előtt, s a családi fészkek megtelnek a szülőfaluba hazalátogató vendégekkel.

Megszólal a harangszó. Ft. Masa Tamás plébános oltártestvéreivel a szentmiséhez készülődik. És az egész falu kellemesen zsibongani kezd. Sokan a szentmisére indulunk. Én a férjemmel megyek a templomba. A szomszédos padsorban, a megszokott helyén Zombori Vilmos, az egyházközség tanácsának elnöke ül, és jelen van több családtagja is, aki épp olyan csodálatos, alázatos hívő lélek, mint a megannyi szajáni ember, aki a rokonunk, barátunk, ismerősünk...

A szentmise után a vendégekkel hazaindulunk. Nyugodt, csöndes a hangulat. Gőzölög az aranykarikás húsleves. Csak a Mama hiányzik, az én szeretett anyósom. Hat éve szólította magához a Teremtő. Búcsúkor mindig ő volt a legboldogabb a házban. Szavai cirógatták a hazalátogató családtagokat. És mindig ő kezdte el az asztali áldást, melyhez még hozzáfűzte az imádságos könyvéből származó mondatot: „Hol vagy István király? Téged magyar kíván”. Utána mindig csönd lett. A szeretet csöndje.

Azóta minden évben búcsúkor nemcsak Istenhez és Szent Istvánhoz fohászkodunk, hanem Mamáért is, aki az ünnepi asztal mellé küldi az angyalokat, hogy kacagva megkóstolják az Ő receptje alapján főtt birkapaprikást.