Iskoláról nyáridőben

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Iskoláról nyáridőben

Már javában tombol a nyár, megkezdődtek a szünidei rendezvények, de a fiatalok egy része még nem igazán örülhet gondtalanul a kötelezettségek nélküli napoknak, heteknek. Most vált ugyanis véglegessé, ki jutott be a főiskolákra, egyetemekre, és ami ennél jóval fontosabb: hogyan? Az állami költségveté...

Már javában tombol a nyár, megkezdődtek a szünidei rendezvények, de a fiatalok egy része még nem igazán örülhet gondtalanul a kötelezettségek nélküli napoknak, heteknek. Most vált ugyanis véglegessé, ki jutott be a főiskolákra, egyetemekre, és ami ennél jóval fontosabb: hogyan? Az állami költségvetés vagy a szülői pénztárca terhére-e. Az anyaországi felsőoktatási intézményekben pedig még ennyi sem dőlt el, hiszen július 25-éig kell várni az eredményre.
Sok háztartásban dugják össze ilyenkor fejüket a ,,nagyok”, mert el kell dönteniük, honnan teremtik elő a tandíjra szükséges pénzt. Ha vannak rejtett tartalékok, akkor kisebb a gond, ha nincsenek, akkor számba veszik, mit adhatnának sürgősen el, esetleg kölcsön felvételét fontolgatják. Csak ne volna még mindig olyan kedvezőtlen az a fránya kamat - sóhajtoznak, de meghátrálni nem lehet, hiszen a gyerek szeretne még egy kicsit okosodni. Aminek egyetlen család sem tud lelkiismeret-furdalás nélkül ellentmondani. Amikor a nyaralási terveikről érdeklődtem, több ismerősömtől is azt a választ kaptam, hogy ezen töprengeni sem mernek addig, amíg ki nem derül, hova veszik fel a frissen ért középiskolást, és az mennyibe kerül. Az idén továbbtanulunk - legyintenek mosolyogva. És a következő években is - teszik hozzá gondolatban. Igen, így többes számban, az egész család. A nagymamák és a nagyapák is, akik szintén azt latolgatják, mennyit áldozhatnak az unokára szűkös ,,nyögdíjuk”-ból. Mert ott van az iratkozás, a lakbér, a zsebpénz, be kell szerezni a tankönyveket, a jegyzeteket, aztán jönnek a vizsgák. Mindenért fizetni, fizetni, fizetni...
Az is ötezer dinár volt, hogy a leendő egyetemista jelentkezett a felvételi vizsgára, miközben még a ballagás költségeit sem heverte ki a családi kassza. A pompás csokrok ott száradnak a lakás különböző pontjain, újra meg újra megnézik az eseményről készült filmet, felvételeket. És az is eszükbe jut, hogy a vágyak, a készülődés ellenére sem zajlott a nagy napon minden úgy, ahogyan szerették volna. A ,,csak a szépre emlékezem” stílusában hiába próbálnak megfeledkezni róla, a keserű szájíz még hosszasan megmarad. Mert abban a bizonyos szabadkai középiskolában - legalábbis az utolsó napon így tűnt - nem viszonyultak egyenrangúan valamennyi tanulóhoz. Indulás előtt a magyar diákokat olyan tanárnő búcsúztatta, vagyis próbálta meg elbúcsúztatni, aki két mondatot sem tudott tisztességesen magyarul. Ökögött-makogott, belezavarodott a rövidke, de annál szokványosabb szöveg végébe, majd nyilván maga is érezte a fonák helyzetet, mert egyszerűen feladta, be sem fejezte a gondolatot. Aztán az ünnepség helyszínén az igazgató úr legalább tizenöt perces lelkesítő beszéddel rukkolt elő, válogatott jókívánságokkal és köszönetekkel dúsítva, természetesen államnyelven, a másik nyelven pedig ismét csak pár mondat hangzott el, csapnivalóan rossz magyarsággal. A jelen lévő szülők, akiknek a többsége igen messziről utazott abba a városba, amely véleményem szerint már régen nem a legmagyarabb, csalódottan állapították meg, hogy az egész kollektívában nem akadt olyan tanár, aki becsületesen elvégezte volna ezt a fontos feladatot. Ha egyáltalán annak tartják, mert a tények ismeretében ez is kérdéses. És egyébként is, amint a műsorban valaki magyarul szólalt meg, azonnal kitört a moraj, elkezdődött a beszélgetés. Ami nyugodtan folytatódott is, hiszen senki sem figyelmeztette a zajongókat. A fellépők pedig halkan, szinte összeszorított szájjal mondták a szövegüket, mintha szégyellnék az anyanyelvüket bátran, felszabadultan használni. Talán az sem tűnt fel nekik, hogy társaik mekkora éljenzést csaptak minden átvett diplomához, míg ők az oklevéllel a kezükben csendben somfordáltak a helyükre. Habár ugyanúgy megdolgoztak érte.
Hogy ez már elmúlt, és mi értelme van újra felhánytorgatni? Egészen addig van, amíg valakiben felmerül ez a kérdés.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Facebook

Támogatóink