home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Irodalmi falatkák
Bús Viola
2022.07.06.
LXXVII. évf. 26. szám
Irodalmi falatkák

A Fiatalokról Fiataloknak rovatunkban ez alkalommal Bús Viola írásait olvashatjátok.

Meghívó minden emigránsnak

Ülök egy széken, egy ülőhelyen a buszon, háttal a menetiránynak. Feltételezem, hogy haladok valahova, vagyis azt hiszem, de még nem érzékelem a teret, csak az időt. Az idő múlik, és nem ott vagyok, ahol lenni szeretnék? Lehet eltévedtem, vagy rossz buszra szálltam fel.

Néha azt hiszem, tudom, mit akarok. Elgondolom, kitalálom, várom a pillanatokat, azokat a szépeket, amik a képzeletemben születnek. Aztán jön egy érzés. Egy váratlan, egy kiszámíthatatlan, amiről tudom, hogy éreztem már, de nem tudom megmondani, mikor és miért. Megfoghatatlan, leírhatatlan, de én mégis megpróbálom Nektek leírni.

Számításaim közt volt sokáig, hogy külföldön tervezem tovább a jövőt. Azt hittem, ott fogom megélni az élet nagy sikereit, bukásait, tapasztalatait, hogy ott élem az egyetemistaéveimet, próbálom ki a legjobb magyar szokásokat és találom meg Őt. Nem így lett. De ne szomorkodjatok, mert nem bánom. Sőt! Azt se higgyétek, hogy megalkudtam a sorssal.

Örülök, hogy itthon maradtam. Látom felnőni az unokahúgaimat, együtt lehettem a nagymamámmal az utolsó napjaiban, és majdnem mindenki körülöttem van, akit szeretek. Itt erednek a gyökereim, ide kötnek az emlékeim. Nem tudom, hol lennék boldogabb, ha nem itt, és hol lennék otthon, ha nem itthon. Hiszek abban, hogy mindenki oda születik, ahova születnie kellett. Mert ha mindenki elmegy, ki marad itthon? Néha magammal beszélgetek, mert üresek az utcák, a házak, és üres vagyok én magam is.

Az eső is részt vesz egy körforgásban. Párolog, felhőkbe tömörül, majd visszahullik a felszínre, oda, ahonnan jött. A természet minden formájában ez történik. Nálunk, embereknél ez miért nincs így?

Hogyan menthetsz meg egy csöpp vizet a kiszáradástól?

 

Vallomás

Megpróbálok egy ősibb megoldást találni.

Mint az internet vagy a technológia.

Nem mindig segítenek a szavak, ezt be kell hogy valljam.

Jobb, könnyebb gondolataimat papírra vetni.

Azért állok, ülök, ülsz te is most itt.

Kezemben ezzel az összegyűrt, megviselt, meggyötört papírdarabbal.

Sajnálom, hogy minden felett zsarnokoskodik a média és a technológia.

Sajnálom, hogy az embereknek nincs saját véleményük, stílusuk, értékrendjük.

Sajnálom, hogy az emberek ennyire manipulálhatóak.

Sajnálom, hogy az emberek mindent elhisznek.

Sajnálom, hogy azt a mosolyt, amit elküldünk üzenetben, nem lehet élőben megvalósítani.

Sajnálom, hogy azt a „szeretlek”-et, amit megosztunk, nem tudjuk a párunknak átadni, mert

a média rabjai vagyunk. Vagy lehet, hogy érzelmileg nyomorékok? Vagy, ha meg is próbáljuk,

elfelejtjük az intimitást?

Sajnálom, hogy az emberek ezen a „hálón” keresztül próbálják megtalálni életük szerelmét.

És azt is, hogy az emberek azt hiszik, hogy ez az élet?!

Sajnálom, hogy a gyerekek innen tanulják a romantikát.

Sajnálom, hogy a családok csak itt tudnak „találkozni”, és azt is, hogy már a barátok is.

Sajnálom, hogy az iskolák és az oktatás is e felé tart.

Sajnálom, hogy a tudás fájáról a gyümölcs a Wikipédián „terem”.

Sajnálom, hogy az emberek nem tudják már kiírni magukból azt, amit kell, és azt is, hogy egymásnak elmondani se tudják, vagy egy kamerának mesélve akarnak hazugságban élni.

Ennyi

 

Kávé

Felébredtem valamikor. Nem fontos, hány óra volt. Nagyon rossz kategóriába sorolható, pince legalján volt az élethez való kedvem, mégse lettem öngyilkos. Szoktam ezen gondolkodni, de nagyon ritkán, sose tenném meg. Na, mindegy. Azután megittam életem legkeserűbb kávéját. Nem azért, mert nem volt otthon tej vagy cukor, hanem mert dupla olyan keserűnek éreztem magam, mint azt a kávét, amit akkor délután leöntöttem a garaton. Ha egy liter tejjel vagy fél kiló cukorral „fűszereztem” volna, akkor is ugyanolyan keserű lett volna. Pedig nekem a kávé mindig jólesik. Innám reggel, délben, délután, tejjel, habbal, cukorral, mindegy. Képzeld el! Mikor belenyalnál egy fagyiba, amit akkor veszel át a fagyis bácsitól szalvétába tekerve, csokiöntettel a tetején, de mielőtt megkóstolnád, leesik a földre, és tudod, hogy azt már nem lehet megmenteni. Elillan az édes gyönyör egy pillanat alatt. Na, valahogy így tudnám leírni ezt az érzést, ezért leírom.

Rágyújtottam. Elnyomtam a csikket egy kagylóba, ami a hamutál szerepét tölti be. Éreztem, ez a cigi én voltam. A pillanat, ami elmúlik. Kihűlt, magányos szemét. Mit kezd ezzel az ember? Semmit. Rálép, belerúg, leköpi… Az elszenvedő nem tudja, mi a baja. Vagyis én nem tudtam. Tudtam, de nem mertem magamnak bevallani. Miért? Mert nem akartam változtatni. Gyönge voltam, akit elfúj a szél, és hiába süt rá a nap, mert csak elhalványul. A kis fekete szívem zakatolni kezdett a kis fekete kávétól. Elkezdtem számolni a szívveréseim számát percenként, aminek később utánajártam, normális volt, csak én nem voltam az, vagy fordítva. Iszogattam ezt a löttyöt (mások nem neveznék kávénak), kezdtem megszokni az ízét, a színét, a hőmérsékletét, hogy ahogy langyosodik, egyre szarabb. A pohárba volt még három kis korty, ahogy a számhoz emeltem, a szívem nagyot vert, a kávé a földre zuhant, én pedig az égbe emelkedtem.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..