Jelenleg: egyrészt az orosz–ukrán háború, másrészt a Közel-Keleten zajló, Iránt, Izraelt, Libanont és az Egyesült Államokat is érintő konfliktus. Bár a hadszínterek különbözőek, mindkét eset ugyanarra mutat rá, hogy a katonai fölény önmagában nem garantálja a győzelmet. A technológiai és fegyverzeti előny sokszor nem elegendő ahhoz, hogy a nagyhatalmak gyorsan és egyértelműen érvényesítsék akaratukat. Eközben Kína feltűnően távol marad a fegyveres konfliktusoktól.
Az olcsó háború: illúzió
A Center for Strategic and International Studies becslései szerint az Egyesült Államoknak a jelenlegi háborús helyzet fenntartása napi mintegy 500 millió dollárjába kerül. Ez ugyan jelentős összeg, de jóval kisebb annál, mint amennyit az intenzív iráni bombázások idején költöttek hadműveletekre. Egyes számítások szerint a legsúlyosabb támadások időszakában a napi katonai kiadások elérhették az 1,8–2 milliárd dollárt is.
Trump elnöknek viszont nem sikerült rákényszerítenie Iránt a meghátrálásra. Pedig ahogy az USA hírszerzése tudja, minden nagyobb iráni hadihajó a tenger alatt van, és a légierőt is használhatatlanná tették. Ha jól számolom, Trump elnök eddig negyedik alkalommal ígérte meg, hogy szörnyű bombázásokba kezd, ha Irán nem köt békét. Ehelyett Irán kis motorcsónakokkal, fegyveresekkel állítja meg a kőolajat szállító hajókat. Az USA odalőhetne, de maga a rakéta többe kerülne, mint a felszerelés, mely az iráni gárdistáknál van. Sőt az irániak valahogy felkészültek még a halálra is. Minden vezető mögött négy-öt generációra meg van határozva, hogy ki kerül sorra, ha az első számú vezetőt likvidálják. Egyszóval az irániaknak mindenre van válaszuk, arra is, ha az USA megbokrosodik, és az ország infrastruktúráját tovább rombolja.
Az USA egyszerűen nem tud már értelmes célokat bombázni. Olyan hírek is terjedtek, hogy a célpontjait a mesterséges intelligencia segít kiválasztani, de ez sem megoldás. Közben a Hormuzi-szorosban nem lehet rendesen közlekedni, a világ kőolajszükségletének kb. 20%-a nem tud kijutni a Perzsa-öbölből, Katar cseppfolyós földgázának az előállítására az irániak döntő csapást mértek, és az ország három–öt évig nem tud elegendő mennyiségű cseppfolyós földgázt előállítani. Ha az USA nem akar a szándékos polgári gyilkolás vádja alá kerülni, akkor jobb, ha többé nem bombáz. Trump elnök tehát elszámolta magát, amikor hat hétre tette a háborúzás hosszát. Azaz jól kiszámolták, hogy hat hét alatt lebombáznak mindent, ami fontos, de azt nem, hogy az irániak hogyan viselkednek. Az USA csupán arra képes, hogy fenntartsa Irán gyenge állapotát és talán azt is, hogy már ne tudja lőni a Perzsa-öböl környéki arab városokat, illetve Izraelt. Azt viszont nem tudja kicsikarni, hogy az irániak átadják a dúsított urániumukat, pontosabban a 60%-osra dúsítottat, melyből a becslések szerint 440 kilogramm van.
Izrael közben a nagy háború mellett folytatja a Hezbollah kiirtását Dél-Libanonban, teszi ezt az USA érdekeivel nem számolva.
Az ukrán takarékos megoldások
Az orosz–ukrán front is változik. Az eddigiekben is azt láttuk, hogy Ukrajna az oroszok minden támadására képes valamilyen olcsóbb választ adni – például a páncélosok ellen vállról indítható, optikai rendszerrel felszerelt rakétákat (a legismertebb a Javelin) használt. És eddig minden orosz kezdeményezésre kitalált valamilyen olcsóbb választ.
Ha odafigyelünk a hírekre, akkor azt láthatjuk, hogy már hónapok óta a drónok lettek a fő csapásmérő eszközök. Az ukrán drónok távoli vidékekre tudnak eljutni. Sajnos, a hírekben nem mondják el, hogy kis csapatok odamennek, és közelről indítják őket, vagy Ukrajna területéről mennek olyan messzire. Mindenesetre az ukránok képesek távoli olajfinomítókat támadni, míg az oroszok egy-egy éjszaka sok drónt tudnak kilőni, sőt május 13-án és 14-én 1600-at és több mint 100 rakétát. Egy hét elteltével pedig az ukránok szinte mindennap valamilyen olajfinomítót semmisítettek meg, és a luhanszki területen egy iskolát is. Érdemes volt megfigyelni, hogy az oroszok május 9-ére akartak tűzszünetet kezdeményezni. Eddig mindig az ukránok szerettek volna tűzszünetet. Ez lehet annak a jele, hogy az ukránok elleni háború már az oroszoknak is fáj, a több mint négyéves háború egyesek szerint legalább 1 millió orosz katona életébe került. Ellenben az ukránok nem mondanak le háborús céljaikról (mindent vissza), sőt még bíróság elé akarják állítani a támadó orosz fél irányítóit.
Meglátjuk, mi lesz ebből, lehet, hogy tárgyalások, de nem olyanok, amilyenekre vártunk, azaz a két fél nem olyan pozíciókból tárgyal majd, amire eleinte számítottunk.
Az olcsó harcos előképe
Azt hiszem, még emlékszünk arra, hogy Afganisztánból az oroszok és az amerikaiak megalázva vonultak ki. Az oroszok tíz év után, 1989-ben, az amerikaiak pedig húsz év háború után, 2021-ben, hogy a tálibok (illetve helyesebben talibánok) pillanatok alatt visszafoglaljanak mindent. A titok az volt, hogy a Korán-iskolások, vagyis a talibánok egyszerűen sokan voltak, a szomszédos Pakisztánban kaptak tanítást/kiképzést, és volt nekik egy vállon hordható kalasnyikovjuk. Ezek közül a „katonák” közül ha valakit megöltek, egy másik vette át a fegyverét, és állt a helyébe. Ilyen egyszerű volt tehát a számítás. A talibánok kiirthatatlanok voltak, és furamód akkor lett rend Afganisztánban, amikor a környező nagyhatalmak közül senki nem akart semmit rájuk kényszeríteni. Csupán Kína tárgyal velük, nem is kis sikerrel.
Talán még az is eszünkbe juthat, ahogy 1975-ben az amerikaiaknak szégyenszemre kellett elhagyniuk Szaigont, azaz Ho Si Minh-várost, és ahogy az utolsó helikopterbe nem sikerült mindenkinek feljutnia. Hasonló véget ért az amerikaiak szomáliai béketeremtése is: kudarccal és traumával. Noha mindössze másfél évig, 1994-ig tartott.
Úgy látszik, még mindig igaz, hogy az a fegyver a jó, amely a harcokban jó, és az is, hogy akik hajlandók meghalni az országukért, általában győznek. Legfőképp pedig az, hogy a legjobb háború az, amelyet el sem kezdenek.
A háborúzó USA és a békés, de erős Kína
Érdekes, hogy az Iránnal kudarcot valló Trump végül Kínába ment, ahol Hszi Csin-ping császárt megillető módon fogadta május 13-a és 15-e között. Legalább két négyszemközti beszélgetést tartottak. Ebben a kínaiak Tajvan kérdését tartották fontosnak, meg a világkereskedés folytatását, az amerikaiak pedig azt, hogy sok jó üzletet kötöttek, de a legfontosabb az volt, hogy az irániak nem lehetnek atomhatalom. Ezt komolyan megvitatták, és teljesen egyetértettek. Az USA érdekei azt diktálták, hogy az Irániak a Hormuzi-szorost is nyitva tartsák, de azt senki sem garantálhatja, tekintve, hogy Irán azt kommunikálja, a szoros mindenki előtt nyitva van, aki nem Irán ellenfele. Másrészt Kína azt kérte, hogy az USA ne adjon el fegyvert Tajvannak, amire egy „talán” választ kaphatott. Ugyanezzel a pátosszal (és pontosan ugyanazokkal a külsőségekkel) fogadták Putyint május 19–20-án. Kína szempontjából fontos gazdasági megállapodások születtek, ezenkívül nyilatkozatot fogadtak el a lokális háborúkról, valamint a multipoláris világról.
Magáért beszélt az a pompa, ahogy a két nagy vezetőt fogadták. Sokan megjegyezték, hogy az Allison-féle Thuküdidész-csapdát talán sikerül elkerülnie a két nagyhatalomnak, ami mögött ott van a feltevés, hogy Kína, a felemelkedő nagyhatalom, és az USA, a második helyre csúszó nagyhatalom, háború nélkül cserél helyet. Oroszország esetében pedig az volt a lényeg, hogy a két hatalom elutasítja a dzsungel törvényeit, és egy multipoláris világért áll ki, de közben a nyersanyagszállításokról is sikerült megállapodniuk.
A fizikából tudjuk: természeténél fogva mindig a legegyszerűbb forgatókönyv valósul meg. Úgy tűnik, a geopolitikában sincs ez másként. A háborúkban végül mindig az lesz, amit a szemben álló felek a legolcsóbban és leggyorsabban képesek véghez vinni a harctéren. Nincs ez másként az USA és Irán, Oroszország és Ukrajna esetében sem.
A képlet ciklikus és baljós. Amint elcsendesednek a fegyverek, és Teherán újraépíti, majd újraindítja a centrifugáit, Washington ismét parancsot ad a bombázók felszállására. Ez a geopolitikai perpetuum mobile addig fog pörögni, amíg Teherán nukleáris ambíciói nem ütköznek Washington szándékaival. Az ellenségeskedés mindaddig fennmarad, amíg az iráni rezsim „atomot” akar, az amerikaiak pedig ezt meg akarják akadályozni. A történet igazi nyertese azonban az a Kína, a nagy tigris, amelyik nem háborúzik, és a háttérben maradva mozdulatlanul figyel, gazdaságát építve, háború nélkül éri el céljait, miközben riválisai felemésztik önmagukat. Neki a győzelemhez egyetlen golyót sem kell kilőnie.
