„Osztály csönd, kezdjük a munkát! Helyzet a következő...” – szinte elmaradhatatlan volt ezen mondat részéről. A Tanár úr (vagyis, ahogy akkortájt beidegződve mondtuk: tanár néptárs) részéről, akit bizony sok-sok időnkbe telt, mire nemcsak megkedveltük, de voltaképpen meg is értettük. Ötleteit, olykor fanyar humorát és pragmatikusságát, amivel heti rendszerességgel többször is körülvett bennünket. Mármint az osztályunkat, mely többszörösen is jégtörőnek bizonyult a múlt század 90-es éveinek nyitányában. Midőn végre újból hatóságilag is engedélyeztetett gimnazistává lenni. Harmincegynéhányan voltunk. Hamisíthatatlanul heves vérmérsékletű tizenéves, kik már puszta létezésünkből adódóan is úgy vélekedtünk, jogosan megilletnek bennünket a történelmi paradigmaváltással járó babérok...S ha éppen úgy adódott, tanáraink és oktatóink mindenkori mérsékletességre és higgadtságra intő igyekezetei ellen is dacosan lázadoztunk vala. Senkivel sem kivételeztünk! Még Muhi tanár úrral sem, aki esetünkben nem csak fizikát tanított, de – egy rövidke intermezzót leszámítva –, az osztályfőnökünk is volt. A mindenkori moderátor, akinek probléma kezelési technikáit sokunk már csak így, érett korunkban fogta fel, tudta kellőképpen értelmezni. Merthogy ezek a nüanszok, hiába is szépítenénk, hamarabb vésődtek be zsigereinkbe, mint az a temérdek képlet, amit egykoron átmásoltunk a tábláról. Köszönjük Tanár úr. Mindazt a többletet, amitől a felettünk/fölöttünk tovasuhanó esztendők során valahogy mindnyájunk élete több lett. Isten nyugosztalja!

Az újvidéki Svetozar Marković Gimnázium magyar tannyelvű diákjainak 1990 őszén debütáló, majd pedig 1994 tavaszán érettségiző növendékeinek nevében.

A mellékelt fotó 2012. július 16-án készült Újvidéken. Az Apáczai Diákotthon telepi kollégiumának lépcsőházában, dr. Ribár Béla (Torontálvásárhely, 1930. szeptember 5. –Újvidék, 2006. március 22.) akadémikus mellszobra leleplezésének perceiben.

https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/30667/Elhunyt-Muhi-Bela.html