Valamikor, hóhullásos, zordon télidőben, úgy december dereka táján még pöndölös-bundasipkás koromban madárfogásra szottyant kerge kedvem. Jól megfigyelhettem, hogy az udvarunk aranykukoricát szemezgető baromfijai közé sűrűn-sűrűn égi szárnyasok vegyültek, kolduska, rongyos verebentyűk, palaszínű, árvaénekű gerlegalambok, olykor szivárványfrakkos, sáfránycsőrű széncinegék és egyéb tolltestű madaracskák.
- Csapdát állítok hát nékik - gondoltam, vélekedtem; igencsak ösztönzött, sugallta nékem a szertelen, ébredező vadászszenvedély.
Előkerítettem aztán hamarjában a cigányvéste, egyfából készült ormótlan mosóteknyőt, hosszabbik felének egyikét megmadzagolt léccel támasztottam alá, alája ékszer-kukoricát szórtam csaléteknek, elbújtam a gang sarkában, és egyre feszültebb figyelemmel lestem leendő foglyaimat-áldozataimat...
- Hát te gyerkőc, mit mívelsz ugyan itt a pandajban ebben a farkasordító hidegben? - eresztette dinnyekobakomra kapaszorongatáshoz szokott térképes tenyerét immár gyöngyemlékezetű, venyigeforma dédöreganyám, az aranyszívű Dajkám.
- Hát csak lesem-várom a télmadarakat... - szeppentem meg riadozva a súlyos kanáltenyér alatt.
- Minek azok néked ugyanbizon? Tán paprikást rittyentenél belőlük, kis csillagom? - nyösztetett tovább kitartóan.
- Ugyan már, miféle papjikást? - selypítettem elámulván. - Rabul fogom őket tekenyőcsapdámmal, aztán kalickába rakom sorra a szárnyasokat, és gyönyörködök majd éneklésükben, akárha kikelet köszöntene bé télderékon.
- Ó, te kis csacsi bogaram! - simogatta meg a hidegverejtéktől harmatozó pofikámat édes öregszülém. - Ezek a madarak nem énekölnek, ezek a földkerekség porszárnyasai, csak csipákolnak, kolduskák módjára kéregetnek így télidőben, eleségért könyörögnek. Úgy ám, kisszentem!
Ám én mégis-mégis kitartóan leskelődtem, továbbra is guggoltam a magam választotta rejtekhelyem vacogtató fészkében. Talán hosszú-hosszú félórákig is eltartott ez a sílbakolás szinte csontomig átdermesztve - ám mindhiába; egyetlen fia madaracska se sétált volt bé a tekenyő alá!
Estére kelvén lelógéroskodó-lecsüggeszkedő füllel-farkincával térültem a vacsoraasztalhoz, majd nyugtalan-álmatlan nyugovóra...
Így esett hát eme sikertelen verébvadászat ama zordon évszak derekán, majd több napon át megismétlődött újfönt és újfönt keserű szájízt hagyván nyelvecském lepedőcskéjén...
REKKENŐ NYÁRIDŐBEN MÁSSZOR egyik távoli bánáti, nyárfás-eperfás szálláson történtek napról napra, kora estétől kora estélig az alábbi madárhajkurászások.
Jócskán megbarnult, öreg alkonyatkor a hatalmas lombsátras eperfa alatt, mielőtt meggyújtották volna a viharlámpát, azt a fényt árasztó varázslatos Aladdin-herkentyűt, vastagcsontú körösztapám imigyen átkozódott volt:
- Én csak aszondom, hogy az ördög bújt vóna bele Noé apánkba, amikor bévitte a szúnyogokat is a bárkájába!
Ami igaz, az igaz, nem győztük csapkodni-elhessegetni az apróka, zúgolódó, beste rovar-helikufferokat légycsapófüleink környékéről.
- No, gyerekecském, édes-aranyos körösztfiúkám, hát akarsz-e vajon madarakat fogni? - hajigált gyökérkarjaival a magasba ráspolyhangú körösztapám.
- Hogyne akarnék, de még mennyire hogy akarok! - lelkendeztem a gyönyörűségtől. - Hol, hogyan, mikor csináljuk?
- Most azonnal, ebben a szent pillanatban - kerített elő valahonnan egy vajdlingnyi nagyrostát, annak likaiba vasvellát döfött, a nyári istálló zsúpfödeléhez támasztotta az égig érő lajtorját, majd fölhágdosott annak grádicsain. Azután a vasvilla rostafejét a verébfészkes zsúpfödél oldalához szorította, jól megrázogatta a nyelét, akár a Krisztus a vargát a maga idejében, majd bal gyökérkötél karjával-markával a rosta alá nyúlkált óvatosan bé-béeresztette-erőltette lapátnyi tenyerét egy-egy fészeklikba, és - uramfia! - láss csudát! Szundikáló, tollgúnyás madaracska ült meg markának ölelő fészkében újra és újra...
Más likakbul sárga csőrű fia-verebentyűket halászott elő, ismét más fészkekből kendermag-pöttyes, apróka klikkernyi, langymelegségű tojáskákat emelt elő...
Én csak ámultam-bámultam megkövülten a létra tövében fölszegett nyakkal, tágra nyílott szemekkel.
- No, most próbáld meg tísis, Átillácskám! - biztatott-bátorított a magosból, és lehágdosott a tákolmányon.
Fölkapaszkodván magam is, hangos hangú körösztapámat leutánozván, bele-belenyúlkáltam a fészkecskékbe, ám legnagyobb riadalmamra újra és újra ujjba csípett egy-egy elrémült madárcsőr, amiért csakhamar föladtam a további kúpászkodást...
Később Miklós unokatestvérem körül-körülkergetett a vacsoraasztalnál, ha elért, akkor azon mód lerántotta a gatyámat, mire én keserves zokogásba törtem ki tehetetlen mérgemben-szégyenemben...
- Oda se nézz, kisbogaram, holnap majd mi húzzuk le ennek a kajlagyereknek a gatyóját! - húzott magához harmatlelkű körösztanyám, és meleg, tőgylangyos tejet locsolt a bögrécskémbe vigasztalásul.
Így zuhant le reánk az este hirtelen, távoli, padéi harangszó-takaródzóval, muzsikálós birkabégetéssel, családmelegségű, delejes hangulatú légkörével, csillagragyogású mennykupolájával kibélelten azon a távoli, varázslatos bánáti szálláson a gyerekkor lidérces, illékony ibolyafényében...
A fecskemadarak pedig újfönt készülődnek hazafelé...