* A Melegvizek országa azzal a kérdéssel indít, hogy kaktusszá változtatható-e az ember. A filmen a növényekkel való viszonyrendszert viszitek végig, sok mellékszállal, különös figurákkal, akik mégis olyan ismerősnek tűnhetnek. Honnan jött az ötlet?

Nándor: — Egy növény üzent, hogy ideje lenne foglalkozni ezekkel a dolgokkal.  Ő súgta meg, hogyan dolgozzunk. Amikor elkezdtünk forgatni egy üres bérelt helyiségben, egyetlenegy növény sem volt ott. Átkopogtunk a szomszédhoz, egy ismerősünk lakott ott, hogy adjon már nekünk egy növényt. Egyébként az eredeti terv szerint csak növényekkel forgattunk volna. A szomszéd adott is egy igen rossz állapotban lévő cserepes növényt. S ahogy elkezdődött a forgatás, s a növény reflektorfénybe került, rögtön kivirult. Beindult, és néhány napon belül gyönyörű lett. Amikor viszont újabb növények kerültek a helyére a kamera elé, újra elkezdett száradni, hiszen elfelejtettük. A növények érzik, ha foglalkoznak velük, ezt eddig is tudtuk. S emlékezni is képesek. A növények eddig is tanítottak bennünket, de most valósággal felszólítottak.

* A történet szála folyamatosan alakul a filmjeitekben, vagy van egy előre megírt forgatókönyv?

— Nincs. S ehhez kell egyfajta bátorság is, de bátorság nélkül minek belekezdeni bármibe. Több történetszál van a filmben, ám az elején ezek még nem voltak világosak. Lehet, a végén sem. (Nevet.) Ez mind a vágáskor derül ki. Általában szabadon dolgozunk, improvizálunk, aztán ha elfogy a nyersanyag, az idő s a pénz fele, megnézzük, mit is forgattunk addig, s onnantól már egy picit tudatosabban dolgozunk. 

* Paranormális tevékenységek sorát látjuk a filmben. Te magad hiszel az ilyesmiben?

— Mindannyian parafenomének vagyunk. Nagy erők munkálnak bennünk és körülöttünk, csak nem használjuk őket. Én nemcsak hogy hiszek ebben, hanem használom is.

* Hogyan?

— Van egy olyan mező, amely bizonyos tudatállapotokban és bizonyos technikákkal hozzáférhető, a filmben is megjelenik néhány ilyen dolog, például az obszidiántükör. Az egyik nagy inspirációnk a dr. Opál Sándor által írt cikk. Gondolj bele: ha lenne néhány parafenomén, nem lennének háborúk. De a viccet félretéve, azok a figurák, akikkel életünk során találkoztunk, valamint ez az említett cikk nagy inspiráció volt. Én magam tanultam tibeti gyógyászatot, pránanadi technikát, meditációt stb., ott az öngyógyítás például, vagy a gondolati energia, melynél nincs erősebb és gyorsabb. S a növények, akik megadják a választ azokra a szerencsétlen egoista kérdésekre, amelyeket az ember még mindig nem tudott magának megválaszolni.

* Sok helyszín megjelenik a filmben. Lakásbelső, mező, egy város képe. Mi alapján válogattok?

— Fontos, hogy inspiráljon bennünket a hely, úgyhogy sokszor van az, hogy még nem tudjuk, mit forgassunk, de találunk egy jó helyszínt, s elkezd forogni a kamera, aztán magától megtörténik, aminek ott és akkor meg kell történnie. S hát az is fontos, hogy ne kelljen érte fizetni. Talán egy helyszín volt, melyért fizettünk egy jelképes összeget, 1 forintot. Az etyeki filmstúdióban van egy New York-i utcakép, melynek mi a hátulját használtuk. Mondták is, hogy ilyen még nem történt.

* Tudom rólad, hogy a képzőművészet és a film mellett zenélsz is, s a Melegvizek országa című film zenei rendezője is te vagy.

— A Gentry Sultan és a The Pastors nevű zenekar most az a kettő, amelyben állandó tag vagyok, a film zenéje pedig egy háromnapos improvizációs session alatt született meg, ahol mindhárom nap más zenészeket hívtam meg. Nagyon fontos számunkra a film zenéje és hangja, ezen mindig sokat dolgozunk. 

* Filmezés. Mit szeretsz benne?

— Erről sokat beszélgettünk nemrég Párizsban egy ukrán experimentális filmes kollégával. Nehéz ezt megfogalmazni. Úgy érzed, hogy ezt kell csinálnod. Ezen a filmen is látszik, hogy nem propaganda, nem popkultúra, valahogy lejön a filmből, hogy őszinte szeretetből, magáért a dologért csináljuk. S azért is, hogy az embereket felszabadítsuk. Nem akarok nagy szavakat használni, de azt hiszem, egy könyv vagy egy film meg tudja változtatni az embert, ha hat rá. Én pedig örülök neki, ha felszabadultan jönnek ki a filmről. Nagyon más ez a filmnyelv, mint egy hollywoodi mozié, mert ez energiát, löketet ad a nézőknek. Hát talán ezt szeretem benne legjobban. Hogy azt közvetítem az embereknek, hogy merjenek szabadok lenni, és ne féljenek.

Kornél is befut, szinte végszóra, a kávé máris ott gőzölög előtte az asztalon.

* Térjünk át a filmjeitek szereplőgárdájára. Hajdu Szabolcs, Török Illyés Orsolya, Szabó Domokos, Nagy József, Cserhalmi György, Thuróczy Szabolcs — csak néhány név a szereplők közül. Sok ismerős, barát a vásznon. Mi alapján válogattok szereplőket? 

Kornél: — Aki ráér, azzal forgatunk. Jó, persze vannak karaktereink, régi jóbarátok, akikkel már sokszor dolgoztunk együtt, tudjuk, mire képesek, hogyan működnek. Az amatőr színészeknél — ha lehet így hívni őket, mert néha jobbak, mint a profik — tudjuk, milyen a karakterük, elképzeljük, hogyan működnének egy-egy szituációban. De például ha tömegjelenetet kell forgatni, megkérdezzük a Facebookon, ki ér rá, s aki jelentkezik, az benne lesz.

* Mennyire instruáljátok a színészeket, legyen szó amatőrökről vagy hivatásosokról?

— Nem vagyunk túl jók a színészvezetésben, de abban igen, hogy kiválasszuk az embereket. Ha elképzelünk egy jelenetet, azon gondolkodunk, ki lenne jó benne. Oké, ez egy picit ellentmond az imént elhangzottaknak, de a főbb karaktereket elképzeljük, s őket már nem is nagyon kell instruálni. Az amatőrök pedig tudják, hogy nincsenek elvárások, magukat adják, olyannak szeretjük őket, amilyenek. Az amatőrökkel például mindig az első felvétel a legjobb. Ha meg kell ismételni, az biztos, hogy rosszabb lesz. Általában egyszer veszünk fel egy jelenetet, nagyon ritkán kétszer, háromszor pedig szinte soha. Ehhez a filmhez összesen 9 órát forgattunk, és 82 perces lett maga az alkotás. Ez a 9 óra számunkra rengeteg.

* Hogy oszlik el köztetek a munka?

— Egyenlően. Annyi, hogy szeretjük mi felvenni a filmjeinket. Rév Marci is volt operatőrünk, aki azóta nagyon híres, Amerikában dolgozik, Pacinóval forgat, azt is imádtuk, de szeretünk mi állni a kamera másik oldalán. Amikor én veszem, akkor Nándinak van több rálátása a jelenetre, ha ő ül a kamera mögött, akkor nekem. 

* Sok izgalmas helyszín, rengeteg furcsa karakter. Van-e valami izgalmas történetetek a forgatásról?

— Inkább koincidenciák voltak. Például amikor Marikának elmeséltük a történetet, mely egy barátunk anyukájával esett meg — az albérlője úgy nyúlta le a pénzét, hogy kvázi az asszony rég elfeledett, Amerikában élő szerelmének a gyógyítására kell —, Marika elmondta, hogy neki éppen van egy szerelme a Facebookon, aki egy amerikai katonatiszt. Egyébként Marika a forgatás után is mindennap küldött nekünk üzenetben egy virágot, kávéscsészét, kellemes reggelt kívánt, stb. Naponta többször is. Sokan úgy tudták meg, hogy meghalt, hogy már nem jöttek tőle az üzenetek.

Nándi vág közbe: — S van egy jó történet az egyik bemutatóról. Egy barátunk filmklubjában vetítettük a filmet Sárospatakon. Jött Enikő, egy gyönyörű szép kisugárzású néni, aki kecskéket tart Tokaj környékén, s ő csinálja a legjobb kecskesajtot. Beültünk, és hallom, hogy valami csipog. Nézem, mi történt, kinyitották a mozi tetejét? De nem, a néninél ott volt egy kis kakas, aki végigcsipogta a filmet. Enikő elhozta magával, mert félt otthon hagyni. S a hab a tortán, hogy aznap volt a madarak és fák napja.

* Mióta dolgoztok együtt?

Kornél: — Harminc éve. Én a katonaság elől bujkálva, a gimi után elmentem egy nappali iskolába szakácsnak, heti egy nap suli, négy nap Korona szálló, gyakorlat. Ekkor tizennyolc éves vagyok, 1991-et írunk. Rendszerváltás, és nagyon jó dolgok történnek a médiában. Volt egy sorozat, heti öt alkalommal 5 percben, Közjáték címmel, különféle rendezőket kértek fel rá. Mindig megnéztem. Furcsa kísérleti filmek voltak ezek. És bár szakácstanuló voltam, éreztem, hogy nem erre vágytam, én filmeket akarok csinálni. Másfél év múlva már a tanárképző főiskolára jártam, ahogy Nándi is, láttuk egymást bulikon, aztán egyszer együtt mentünk egy Diák Expo nevű rendezvényre. Ő rajz szakos volt, én matek—fizika. Egymás mellé kerültünk egy vonatban, szimpatikusak voltunk egymásnak, egész nap dumáltunk, röhögtünk, s aznap este ültünk egy kocsmában, s kérdi Nándi, hogy mit szeretnék csinálni. Mondom, filmeket. Mire ő: én is. Hát ott kezdődött.

* Minden filmeteket Buharov fivérek álnéven készítettétek?

— Az első, a Cannes videóra készült, alig látta valaki, ezt még saját néven jegyeztük, majd elmentünk a Mediawave fesztiválra, s láttuk, hogy mindent az orosz filmesek nyernek. Mi egyébként is szerettük az orosz avantgárdot, azt mondtuk, a következő filmünket mi is nevezzük orosz névvel, hátha mi is nyerünk a Mediawave-en, hát innentől vagyunk Buharovok. Mivel az avantgárd filmezés nem túl profitábilis, mi elvégeztük a képzőművészeti egyetemet, én le is doktoráltam, Nándi most fog, több kiállítást csináltunk együtt, és külön is, most megnyertük a Kassák Múzeum által kiírt pályázatot, így jövőre ott csinálunk egy kiállítást. Két film között tehát ott a képzőművészeti életünk. Van az emberben egy igény, hogy valamit szeretne közölni, különben viszket a bőre, s ha nem tud filmet csinálni, elmondja egy másik formával. A magyarországi filmesek képzőművésznek, a képzőművészek filmesnek tartanak bennünket. Mi nem tudjuk, minek tartjuk magunkat, mindkettőt szeretjük.