* Az Iglic. A legfrissebb bemutatótok, melyben a címszerepet játszod. Az első olvasópróba után mi járt a fejedben?

— A történetet már ismertem, a szöveget nem, az olvasópróbán szembesültem vele először. Rögtön megéreztem a kihívás illatát, és már akkor nagyon tetszett a darab nyelve. Pedig első olvasásra nem feltétlenül fejtettem meg minden mondatát, a szójátékokat, melyek rengeteg értelmezési lehetőséget adnak. Én imádom ezeket a nyelvi játékokat, nagy élmény volt ezzel találkozni, egyúttal nagy kihívás is. Több próbánk volt, ahol Siflis Anna, a rendező, Molnár Anna, a látványtervező, Oláh Tamás, a dramaturg és én órákon keresztül fejtegettük az első monológ mondatait, értelmeztük, elemeztük, mindenki hozta a saját olvasatát, s ebből összeraktunk aztán egy közöset. Ez egy elkerülhetetlen lépés volt, hogy a mondandó mögött ott legyen a szándék is.

* Ez a furcsa, izgalmas, nyelvi játékokkal tarkított szöveg könnyítette a megtanulását, vagy éppen fordítva?

— Nagyon érdekes volt Az Iglic tanulási folyamata, ilyennel még nem találkoztam eddig. Nem vers, nem is monológ, melynek van egy belső logikája. És közben mindkettő benne van. A szójátékok megadják azt a különleges hangzást, amelybe lehet kapaszkodni, s ott van mögötte egyfajta logika, melyet el kell csípni, s onnantól kezdve már tele van lehetőséggel a játékra. Meg kellett találni a logikai kapcsot. Amíg ez bennem belül nem állt helyre, elveszett voltam. Szóval nagyon furcsa tanulási folyamat volt ez. Reggel 5-kor keltem, és tanultam, tanultam, memorizáltam a szöveget. 

* Egészen különleges az a játékosság, amellyel a szöveg operál, nem is könnyű belőle idézni.  

— Valóban nem egyszerű. Az én egyik kedvencem az „addig jár a koporsó akkult idült mellém, amíg el nem törölik a nevedet mindörökre”. Csodálatos. Ekkora bravúrra csak a magyar nyelv képes.

* Amikor megkapsz egy szövegkönyvet, már elkezdesz agyalni, hogyan formáld meg a karaktert, melyet rád osztottak, vagy megvárod a rendező utasításait?  

— Soha nem teremtek magamban előképet egy szerepről. Hagyatkozom a rendezőre, a jelmez- és a díszlettervezőre, dramaturgra. Én így szeretek dolgozni, csapatban, mert a színház csapatmunka.

* Volt már olyan, hogy a jelmez megsegített, vagy éppen ellenkezőleg, nehezítette a karakter megformálását?

— Mindkettőre volt már példa. Egy színházi jelmeznél színészként az a pozitív, ha nincs vele pluszmelónk. Az Iglic esetében csak annyit kértem, hogy a nadrágom ne legyen bő szárú, mert akadályozni fog, de ezt még idejében jeleztem. A sminkem is nagyon szerettem. De arra is volt példa, hogy gondom volt a ruhával, melyet fel kellett vennem. Erről inkább vicces esetek jutnak eszembe, például egyszer nem is előadásra készültünk, hanem egy koncertre, s egy szűk szoknyám volt, több rétegből varrva. Nagyon jól festett, de véletlenül a főpróbára benne hagyták a gombostűket. Azt hiszem, olyan finoman, elegánsan és lassan még soha nem mozogtam, mint akkor. (Nevet.) Mondok még egy példát: ha kapok egy sapkát, mely takarja a fülem, nem fogok hallani, tehát akadályoz. Ilyenek vannak, de nagyon ritkán, mert ügyes jelmeztervezőink vannak, akik figyelnek ezekre a tényezőkre is. És fontos, hogy a jelmez az előadást és a színészt is szolgálja.

* Az idén végre ujjadra került a Pataki-gyűrű is, kétségtelenül megérdemelten. Jelölve már több alkalommal voltál. A sok díj mellett jó magadénak tudni ezt az igazán fontos elismerést is?  

— Nagyon jólesik, hogy nekem ítélték, s az is, hogy éppen ezért a szerepért. A korábbi jelölések között volt olyan, amelyről a kisagyamban tudtam, hogy nem tud konkurencia lenni a másik négy jelölt mellett. És legyünk őszinték, az ember valahol ezt érzi. De olyan is volt, amikor azt éreztem, volna esélyem. Az, hogy éppen az Iglic megformálásáért kaptam meg ezt a díjat, különösen nagy öröm. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de számomra valóban nagy ajándék játszani ezt az előadást. Rég éreztem azt, hogy ennyire szeretem, és rettegek is a naptól, amikor Az Iglicet játsszuk. Szerintem senki nem a díjért műveli ezt a szakmát, de nem tudom letagadni, hogy nagyon jólesett, hogy most talált meg a Pataki-gyűrű díj.

* Azt mondod, nagyon szereted játszani. Miért?

— Amiatt, amit a játék kínál: sokszínűség, kötött, mégis mérhetetlen szabadság a színpadon. Egy kicsit játékmester is vagyok, showman is, és tetszik ez a szerep. Jól is esik ezt csinálni, miközben maga a történet minden alkalommal megvisel. Szeretem a takarásból figyelni a lányokat, Dedovity Tomity Dinát meg Grgity Nikolettát, és minden egyes alkalommal szembesülök azzal, mennyi emberi gyarlóság, gyengeség van belesűrítve a darabba. Az Iglic igazát megtalálni fontos pont, hiszen ő is csak akar valamit, abba kapaszkodik, amit az emberi gyarlóság felkínál számára. Hogy igaza van-e vagy nincs, azt mindenki döntse el magában.   

* Hermina, a ti családotok egy igazi színészcsalád. Férjed, Zalán is színész, s a lányotok, Lilla is annak készül. Mennyi szó esik otthon a színházról?

— Szoktunk beszélni a színházról. Aki éppen egy próbafolyamat közepén van, az igényli, hogy meséljen róla, ahogy Lilla is a vizsgáiról. De nem erről szól minden pillanatunk, nem ez az egyetlen témánk, és kéretlenül nem adunk tanácsot. Van, ami kikívánkozik, ez lehet jó és rossz dolog is, de nem adunk tanácsot, vagy nem mondjuk a másiknak, mit hogyan kellene. Ez mindenkinek az egyéni útja. Persze segítjük egymást, de én például színésztechnikai dolgokban nem adok tanácsot a lányomnak, arra ott vannak a tanárai s a rendezők, akikkel dolgozik, vagy fog.

* Jelenleg a Kosztolányi Dezső Színházban vendégeskedsz, a Félelem és rettegés Szabadkán című előadásban láthatunk majd. A KDSZ-ben nem ez az első vendégszereplésed, sok emlékezetes darabban láthattunk itt is. 

— Azt hiszem, szerencsém, hogy a szabadkai Népszínház és a Kosztolányi Dezső Színház is jelen volt a szakmai életemben. Én maradtam a Népszínház társulatával, de időnként máshol is tudtam vállalni szerepeket. S élvezem ezt a kettősséget, különbözőséget. Hiszen itt is, ott is színházat csinál az ember, csak egy kicsit más eszköztárat vesz elő, más színházi nyelvet használ, de egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Megférnek egymás mellett, s én otthon tudom érezni magam mindkettőben, ráadásul igénylem is, hogy legyen színes, változatos a színházi munkám, találkozhassak és dolgozhassak más kollégákkal is. De szerintem sokan vagyunk így ezzel, amellett, hogy szeretjük a saját társulatunkat. A vérfrissítés szerintem jót tesz a művészembernek.

* A szabadkai Népszínházban most nem készítetek új előadást, tehát dönthettél volna úgy is, hogy pihensz egy-két hónapot.

— Nem vagyok munkamániás, de éppen túl voltam Az Iglicen, amikor a felkérés érkezett, és nem volt kérdés, hogy igent mondok. Jókor jött, jó időben. Azt éreztem, van még bennem erő, s nem tudom elképzelni, hogy három hónapig nem csinálok semmi újat, nem próbálok délelőtt és délután a színházban. Volt már ilyen periódus az életemben, de most valahogy nem esett volna jól. Szóval örülök ennek a munkának, az anyagot is ismerem, már annak idején is szerettem, örülök, hogy Borisszal dolgozhatunk.

* Ennyi nagy szereppel a háta mögött mi az, amire még nagyon tud vágyni az ember?

— Megmondom őszintén, nagyon vágyom arra, hogy utazzak. Olyan helyekre, ahol új kultúrákat ismerhetek meg. Egy kicsit most erre lenne még szükségem. S itt nem a két hét nyaralásra gondolok (mondjuk, ez is régen volt már ilyen hosszú). Van egy bakancslistám, rajta olyan országokkal, mint Írország, Izland, Finnország. Ezeket nagyon szívesen bebarangolnám és felfedezném. Olyan országokat, amelyek nagyon nem mi vagyunk, nem megszokottak számunkra, hanem tudnak újat adni. Még Olaszországban sem jártam, pedig imádom a mediterrán hangulatot és térséget, Nápoly is ott szerepel a listámon, ráadásul sok ott játszódó regényt is olvastam a közelmúltban. Azt érzem, sokat tudna nekem Nápoly ritmusa és vibrálása adni. Hát remélem, ezek közül legalább az egyik megtörténik még a közeljövőben. Boldog lennék, ha így lenne.