Abban szinte mindenki egyetért, hogy a karácsony hó nélkül nem az igazi. Az utóbbi esztendők és évtizedek eléggé foghíjasak voltak ilyen szempontból is. Nemcsak a karácsony, illetve az újesztendő környékén maradt kopár a táj, hanem szinte egész teleken át.
A mai gyerekek már a szüleiktől sem hallhatnak sok mesét, történetet, élményt a hatalmas hóbirodalmakról, inkább nagyszüleik emlékezetében bízhatnak.
Hol vannak már azok a telek, amikor alagutat kellett vájni a járdák, utcák felett tornyosuló hóhegyekben, amikor házak, falvak kerültek hosszú időre a hó fogságába, és katonai járművekkel próbálták járhatóvá tenni a közutakat? Térségünkben legutóbb talán 1986-1987-ben volt igazi tél. Akkor a szélfútta helyeken csaknem kétméteres hóréteg alakult ki, és hetekre megbénult a közlekedés. A hatalmas havazást a farkasordító hideg tette még félelmetesebbé, esténként nem volt ritka a -30 ºC-os hideg sem, és még márciusban is mértek —20 ºC-ot.
Az 1987. évi nagy tél azonban eltörpül a világ legjelentősebb havazásai mellett. 1888-ban az Egyesült Államok északkeleti részén a „nagy fehér hurrikán” néven elhíresült természeti katasztrófa csapott le, 1913-ban pedig szintén Észak-Amerikában a Nagy-tavak környékén pusztított az a hóvihar, amelynek következtében tizenkilenc hajó vált a tíz méter magas hullámok martalékává.
Természetesen minél magasabban fekszik egy terület, annál hatalmasabb hótakaró borítja. Így van ez az úgynevezett japán Alpokban is, ahol egy-egy kiadós havazás után akár húsz méter magas torlaszok is kialakulhatnak. A Tateyama-Kurobe alpesi utat nemes egyszerűséggel csak hóútnak nevezik, mivel olyan magas hófalak képződnek mellette, hogy markológépeknek kell előkészíteniük a terepet.
A kis világ körüli kiruccanás után, visszatérve térségünkbe, sajnos az idén sem számíthatunk hatalmas karácsonyi hótakaróra és hangulatos, hófedte tájra, de békés ünnepekre talán.
