A társulat 2011-ben jelentette be saját feloszlatását. Másfél évtizeden át tartó, szerteágazó és áldásos, de főleg fáradhatatlannak tűnő tevékenysége után. Hivatalosan és visszavonhatatlanul.

Az elnökségi döntést a főként idősebbekből álló tagság szám- és egészségbéli lemorzsolódása indokolta. Lassan, de biztosan kidőltek az alapítók, az állapotot pedig a fiatalabb generációknak az ügy iránti közömbössége is tetézte. A többi közt. Kilenc esztendő telt el azóta. Jócskán megpakolva búval és ürömmel, mely pakkra idővel végül a belenyugvás is felkötötte a maga pántlikáját.

A Vitkay Hagyományápoló Társaság (VHT) 1996. július 10-én alakult meg Torontálvásárhelyen. Nevét Vitkay Gyula torontálvásárhelyi származású kántortanító, karnagy és zeneszerző emlékére választotta, feladatául pedig a bánsági falu gazdag hagyományának, az ősök szellemi hagyatékának tudatos ápolását tartotta. A társaság egyik alapítója és alelnöke Bakator Judit nyugalmazott tanítónő volt. Egy elhivatott pedagógus, aki — dacára annak, hogy nem volt falunk szülöttje, hiszen 1956-ban került Torontálvásárhelyre korábbi szolgálati helyéről, Völgyesről — negyvenhét évvel később Mészárosné Bába Lúciával közösen könyvbe formázta a tenni akaró és merő debelyacsai emberek sorát, sorsát. Az évekig elhúzódó munkát, azon kívül, hogy a szerzőpárosnak igen kevés írásos dokumentum és levéltári anyag állt rendelkezésére, számos zárt ajtó és üres adatközlői ígéret is hátráltatta. S mégis! A Hosszú a jegenyesor című településmonográfia 2003-ban látott napvilágot. Tanító nénim kezdeményezésére, akinél a betűvetést és az olvasás alapjait nemcsak megtanultam, hanem meg is szerettem, valósul(hatot)t meg továbbá 1995-ben a Vitkay 100 éve című emléknótaest. Ebből eredően pedig egy elképzelés kezdett körvonalazódni Vitkay Gyula emlékének megőrzése érdekében.

Mivel az ötlet — a szép emlékű Gábor Károly szakmai közbenjárásának köszönhetően — konkrét formát öltött egy évvel később, vagyis 1996 szeptemberében a vajdasági magyar nótakedvelő énekesek, szövegírók és zeneszerzők minden korosztályát megszólító VIVE fesztivál is elrajtolhatott. A néhai református egyházi kántor, karnagy, nótaszerző és pedagógus emlékére 1994. augusztus 28-án, vagyis Torontálvásárhely 200 éves fennállása alkalmából emléktábla került a helyi művelődési otthon előcsarnokának falára. Harminc évvel azon esemény után (1964), amelyet a tanítómester, vagyis Vitkay Gyula a felszabadulás utáni legelső, sajnos posztumusz szerzői estjeként tart számon a helybéli krónika. 

Korabeli feljegyzésekkel, okmányokkal, gazdag fénykép-dokumentációval alátámasztott gondolatok kerültek napirendre március eleji beszélgetésünk idején. Bakator tanító nénivel. Mégpedig az egymásra figyelés lehető legmagasabb módján: hangrögzítés nélkül.

Elmondása szerint a VHT szinte minden egyes megmozdulása emberpróbáló vállalkozás volt. A társaság a megalakulásakor célul tűzte ki maga elé a falu régi szokásainak felújítását, a feledés homályába vesző régi tárgyak begyűjtését. 1996. december 1-je és 1999 novembere között két ízben is vendégül látta a hit- és nemzetiöntudat-erősítő műsorával érkező szabadkai Ballangó együttest. Évi rendszerességgel szerepelt továbbá a MIRK-en — megannyi első díjjal és nagymesteri plakettel térve haza —, különféle jótékonysági akciókat szervezett a rászorulóknak. És mivel mindig szívből adott, így ínségben sem maradt soha magára. A VHT közreműködésével juthattak ki falunk fénybe írt szüreti motívumai egy nemzetközi fotókiállításra, Olaszországba, Jeges Ernő festőművész születésének centenáriumán pedig a mester tiszteletére szervezett mozgótárlat helyi megrendezésében, illetve az alkalmi emléktábla felavatásában volt társszervező a társulat. 1998. július 14-én. És sorolhatnánk…

A szerző felvételei

A VHT a külföldön és vidéken élő debelyacsai/torontálvásárhelyi falubeliekről sem feledkezett meg. Az első Nagy Találkozót 1997-ben, a másodikat 2002-ben, a harmadikat, vagyis az utolsót pedig 2007-ben szervezték meg. Fatornyos szülőfalum, a dél-bánsági szórványmagyarság jelentős szigete sorsukkal jobbára igazán soha meg nem békélt emberek bölcsőhelye volt és maradt. Ellenben egy olyan igazodási pont, amelyre ma is büszkén tekintenek vissza, bármerre vetette is ki belőle őket az élet. A szélrózsa minden irányába. Őket várták haza, szeretettel. Közös erővel, közös akaraton, a falu aprajának-nagyjának hathatós összefogásával.

„Ha megfordul a kocsirúd, benépesedik a nyárfákkal elegy jegenyesoros nagyutca. Az út végén büszkén emelkedik a magasba nemesrozsda futtatta tornyával és fehér falaival a múlt felett is őrködő református templom. Óralapjain talán még a néhai Gabi bácsi nógatta meg utoljára a nyugvó mutatókat, ám köröttük nem állt meg az idő. Tudják ezt a harangok is, melyeket naponként Zsuzsa néni bír szólásra, de azok az atyánkfiai is, akik ezen a nyáron is engedtek a csábításnak, és hazajöttek messzi idegenből. Megpihenni, találkozni, ünnepelni. Mert mint Karády Katalin dalolta hajdanán versében, elviselhetetlen zokogássá dagadt lelkükben a sírás, és szívükben egyre csak egy magyar nóta szólt. Keresték hát azt a poros, kicsi és görbe utcát, ahol gyermekkoruk és boldogságuk volt.”

A fenti, dőlt betűvel szedett sorokat tizenhárom évvel ezelőtt róttam papírra. Az Élet diktálta két- vagy többlakiság sajnos egyre többünket ért azóta utol. Hogy hová és merre tartunk, annak valóban csak a Jóisten a megmondhatója, viszont eredetünkhöz, kirajzó pontunkhoz nem fér semmi kétség!

„A falu, amelyet mindannyian szeretünk, rászolgált arra, hogy egy összefoglaló dokumentum jelenjen meg dicső múltjáról és jelenéről. Elképzelésem szerint, ez a könyv nemcsak a faluról kellene szóljon, hanem az emberekről is, akik itt éltek, és akik még most is büszkén viselik őseik nevét. A könyv rólunk szól, a mindennapjainkról, a haladásról, falunk jelenéről, történelméről” — írta a falumonográfia utószavában az egyik szerző, Bakator Judit tanítónő. Valahol egy majdani, soron következő kiadásban is reménykedve. Pótolva általa mindazt, ami az elsőből kimaradt.

A kiadványt — melynek megvalósításához a falu akkortájt még működő munkaszervezeteinek, magánvállalkozóinak, továbbá a helyben és a külföldön élő debellácsiaknak a védnöksége nyújtott kellő anyagi hátteret — 2004-ben Budapesten, a Magyarok Házában is kiállították.

Torontálvásárhely történetének könyvtári aspektusok szerint is katalogizált folytatását 2007-ben jegyeztük, Bakator János, a VHT akkori titkára összeállításában. A VHT gondozásában megjelent mű, pontosabban monográfiaadalék Debelyacsa fényképészetének történetét mutatja be, a fény és kép helyi mestereinek munkái által. Kezdve a szép emlékű Adler Mátyással, akinek munkáit, féltve őrzött fényképeit a mester unokája, Adler Ajtay Róbert bocsátotta annak idején a VHT rendelkezésére.

Ezt tette le tehát a VHT a köz asztalára — a felsorolás természetesen a teljesség igénye nélküli — fennállásának tizenöt éve alatt. Az egykori torontálvásárhelyi Vitkay Hagyományápoló Társaság. Megvetve általuk azokat a szellemi alapokat, amelyekre — bármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnhet újfent — lehetséges lesz még építeni. Valahol. Valamikor.