• Az Ami feltárul s ami nem című kötete naplóverseket tartalmaz. Tárulnak-e föl benne személyes dolgok Harkai Vass Éva életéből?

— Az olvasó pontos időpont-meghatározások formájában követheti nyomon a kötetben, hogy a versek által felölelt időszakban mi történt velem, szűkebb és tágabb világomban, merre jártam, kik között voltam, és kik voltak körülöttem. A kötetem alcíme (Naplóversek) valóban a „föltárulás” irányába mutat, ám a főcím nem véletlenül rejtélyes: van ami föltárul, és van, ami nem. Van, amit ki akarunk mondani, föl szeretnénk tárni, van, amit nem. Megvan bennünk a személyesség, a vallomásosság igénye, de a diszkrécióé is, és időnként hol az egyik, hol a másik irányába lendülünk ki. Az irodalom tele van szerzői rejtőzködéssel, lemeztelenítéssel, s mindazzal, ami e két véglet között elhelyezhető.

• Kedvenc versem a könyvből a következő:

2011. március 10. csütörtök
szétszedi s összerakja

a tükör előtt áll felrakja
a make-upot elfedve a bőr
hiányosságait a kis szépség-
hibák eltüntetése után
majdnem tökéletesen szabályos
az arc utána papírt vesz elő
s leül írni elkezdi rongálni
az arcot szétszedi s újra
összerakja önmagát

Így érzi magát, amikor ír?

— Nem tudom, hogyan érzem magam, amikor írok. Ha meg vagyok elégedve azzal a mondattal, amelyet leírtam, akkor jól. Ha kihúzom azt, amivel nem vagyok megelégedve, akkor közepesen: megszabadultam attól, amit nem tartok jónak. De többnyire kínosan és feszültnek érzem magam, amíg a vers el nem készül. Viszont mindig a következő nap a döntő: amikor tiszta fejjel újraolvasom a szöveget, és eldöntöm, mi marad benne, mi nem. És egyáltalán: hogy vállalni tudom-e. Ezeket a dilemmákat semmilyen make-up nem fedi el, viszont jó, hogy a végleges és publikált szövegben nem látszanak. A megjelentetett szöveg a végeredmény, amelyet az olvasónak kell megítélnie — és a szerzőnek is, utólag, újra és újra. Legalábbis jó, ha van önkritikája.

• Új kötetének verseiben több helyen szimbólumokat, jeleket használ szavak helyett. A mai kort akarja ezzel tükrözni?

— Nagyjából igen: a világot, amely körülvesz bennünket, és amelyben nem csak nyelvi jelek útján folyik a kommunikáció. Nap mint nap találkozunk ilyenekkel: mértékegységek jeleivel, Celsius-fokokkal, földrajzi szélességek és hosszúságok, nemek jeleivel, I ♥ föliratokkal, talán többel is, mint amennyivel kellene. Úgy gondoltam, ezeket nem kellene kihagyni, be kell engedni a versszövegbe. Ezek a jelek, még ha eddigi hagyományos versolvasói tapasztalatainkból kiindulva esetleg antipoétikusnak tűnhetnek is, gyakran pontosabb jelölők, mint maga a nyelv. És úgy gondolom, hogy dinamizálják is a szöveget. Legalábbis jól megférnek a versek szintén antipoétikusnak tűnő dátumozási megoldásaival.

Fotó: Dormán László

• Január 22-én, a magyar kultúra napján született. Az irodalmon kívül a kultúra melyik területeit szereti még?

— Mindent, ami a kultúrával kapcsolatos — többnyire humán kultúrát értek ezen a fogalmon, hiszen a műszaki kultúrában nem vagyok jártas. Az irodalmon kívül talán a képzőművészet és a zene áll hozzám a legközelebb, de sokat tanultam és merítettem az építőművészet — természetéből következően racionálisabb — világából, amelynek az atmoszférájában több mint két évtizedet tölthettem el. Topolya olyan város, amelynek művésztelepe van, és ez nemcsak a település múltjába és közelmúltjába írta bele magát, hanem a jelenét is meghatározza. Az enyémet is. És a Topolyai Múzeum tevékenységét is szívesen figyelemmel kísérem.

• A természettudományos érdeklődésű középiskolás lányból, aki a trigonometrikus függvényekből írta az érettségijét, költő, kritikus, irodalomtörténész, tanulmányíró és egyetemi tanár lett a bölcsészkaron. Matematikai tudásával könnyebben rakja össze a verslábakat?

— Ma már sajnos nem mondhatom, hogy volna matematikai tudásom, de annak idején, középiskolás koromig nagyon szerettem a matematika logikai összefüggéseken alapuló, tiszta világát. Ilyen logikai összefüggéseket fedeztem föl a zenében, a zenei kottákban is — épp emiatt imádtam a szolfézst, amelytől sokan borzadtak. A matematikaihoz hasonló logikai összefüggéseknek élem meg a szépirodalmi szövegek struktúráját és a költészet prozódiáját, ritmusvilágát is. Igaz, ez utóbbit inkább versolvasóként, hiszen kevés szöveget írtam időmértékben, a mi lírai anyanyelvünk inkább Tolnaiék szabadversére vezethető vissza. És szeretem számon tartani a matematikus írókat, költőket: Ottlik Gézát, Marsall Lászlót, Esterházy Pétert. Viszont vannak a matematikának olyan területei, amelyeket nem szerettem: az algebrát, az aritmetikát igen, a geometriát és az ábrázoló mértant nem. Egyúttal azt tapasztaltam, hogy bármilyen szöveggel, amelyet elém tesznek, tudok mit kezdeni. Nagyjából ez döntötte el, hogy az irodalom mellett kötöttem ki, és az, hogy negyedikes gimnazista koromban vers kategóriában első lettem a becsei KMV-n, jelentek meg verseim az Üzenetben, a Hídban, és bekerültem a Versek éve 1975 versantológiába is.

• Sokan a tanítványai közül is íróvá, költővé lettek. Követi a pályájukat?

— Igen, ahogyan az egész kortárs vajdasági magyar irodalmat is. Nagy örömmel tölt el, ha a volt vagy épp a jelenlegi hallgatóink az irodalom valamely műfajában kipróbálják magukat — főként, ha ezt sikerrel teszik. De semmivel sem olvasom kíméletesebben a szövegeiket, legyen szó akár versről, akár prózáról, kritikáról vagy tanulmányról, mint másokéit. Szeretem, ha a szövegeik megütnek egy bizonyos mércét, és ha mögöttük irodalmi tájékozottságot is érzek.

• Van-e olyan hely a Földön, ahová el szeretne utazni, és szépirodalmi műből ismerte meg?

— Úgy hiszem, hogy nincs. A szépirodalom nagyon sokféle térélményben részesít bennünket, de ezek belső, szerzői terek — irodalmi terek, még ha létezik is valós, „eredeti” földrajzi változatuk. Hol van pl. Sinistra? Nyilvánvalóan Bodor Ádám szövegeiben, még ha a róla szóló monográfia tartalmaz is olyan fényképet, amelyen, akár Sinistrában, a hóban megmaradtak a sínyomok. Nem hiszem, hogy rátalálnánk arra a Macondóra, ahol Márquez Száz év magánya játszódik. Végig lehet menni Triest utcáin, és közben Joyce-ra gondolni, a Lido di Jesolón eszembe jutott Gustav Aschenbach Thomas Mann Halál Velencében című elbeszéléséből, a Varázshegyet viszont a kamenicai (akkor még) tüdőszanatóriumban éltem meg. El lehet utazni Lillafüredre, voltam is ott, és megnézni a Szinva patakot, amely József Attila Ódájának a helyszíne, vagy Kosztolányi Hajnali részegségének Logodi utcáját, Szabadkán föl lehet keresni az Aranysárkány és a Pacsirta helyszíneit, Erdélyt járva szenzuálisabb élményeink lesznek Tamási Áron Ábeljának a világáról, néhány évvel ezelőtt pedig megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Érmindszenten és környékén még ma is érezhető Ady magyar Ugar-fílingje, de ezek utólagos, muzeális élmények. Az ilyen élményeknek viszont szívesen vetem alá magam.