Gyorsan lerongyolódott a minap hullott pihehó a halmokról, amelyekből az Aranka és a Tisza közti földhátakon több is látható, ahogy megnyesetten, gazoson, feketén vagy sárgán kiemelkednek a parlagokkal közösködő határ síkjából. Hótakaró helyett most már csak a vakszikes foltok fehérlenek tompán a telet idézve a lassan sarjadó fűfélék között. A monda szerint az öngyilkos árva kislányról elnevezett halom dagadó feketéje zöld búzacsíkokkal vegyül, s valahogy most egy hajdani lakodalom pántlikáira emlékeztetnek az ocsúdó vetések. Régen, évtizedekkel ezelőtt volt itt a Kopón túli tanyavilágban lakodalom, és akkor sem hozták, hanem vitték a menyasszonyt. Azóta a legények is kikoptak innen, a legnagyobb halomra állva sem lehetne látni egyet sem közülük itt kint, a romos tanyavilágban. Irányt változtatok.
A tisztának tűnő belvíz akadálytalanul szivárog át a keskeny műúton, s a Kopó ,,patkó'-jának közelében kisebb deltarendszert képez a hűvös szivárgás, hullámzás. Ha néma ácsorgás helyett eléje karikáznék a tavasznak, meglehet, hogy a régen elenyészett tanyák gazba borult kiskertjei jácintjainak az ébredését sejtetné velem a délkeleti szél. A darvakat is csalogató hajlatban a friss tojásfehérje tisztaságú tavacska egyszerre tükrözi a lemenő, halványuló, a Tisza sörénye mögé búvó és az Aranka fölé kapaszkodó holdnak a fényesedő képét, párázó újrakezdésként.
Visszavezérlő ösztöneinktől késztetve nemsokára önfeledten ricsajozó madarak szállnak le a hűvös vizekre, most azonban még csak kósza felhők úsznak át a Fekete Víz fölött, jókora hályognak tűnve az Örvény szépiaszemén. Ez idő tájt már több árnyalatú a Fekete Víz sötétje, már-már balsejtelműnek is minősíthető, ám ennek megállapítására a víznéző asszony eligazítására lenne szükség, aki a hagyomány szerint az elébe tett vízből jövendölni is tudott, csak hát mára már az emléke is jócskán elkopott. Vajon most mit nézne ki a tavaszelő szivárgó, deltázó vizeiből?