A negyedszázados Nagymenők Martin Scorsese gengsztertrilógiájának második darabja. Az Aljas utcák a maffiózók legalsó, kocsmázós utcai rétegével foglalkozik, a Casino pedig a csillogó díszletek között mozgó nagypályásokra fókuszál. A Nagymenők a családos, középosztálybeli, jól szituált, de nem milliárdos gengszterek életét festi le. Robert de Niro és Joe Pesci szabad, fényűző életet élnek, a világ a lábuk előtt hever, de ahogy megszegik a bűnszövetkezet kötött, szigorú szabályait, úgy vesztik el a talajt a saját lábuk alól, és úgy esik darabjaira a maffia is.

Ez az a műfaj, amelyben Scorsese szinte lubickol — a dialógusoktól a meglepő fordulatokig minden ijesztően valóságos.
Saját gyerekkorának emlékképeiből és fiatalságának tapasztalataiból építkezik, ismert maffiózók és az olasz negyed mammáinak mondásait, szavajárását idézi, otthonosan mozogva építi fel rabló és pandúr jellemét, hibátlan lazasággal. Scorsese nagy érdeme, hogy nemcsak elmeséli a maffia évtizedeket átölelő bukástörténetét, hanem sikeresen sűríti is azt. A kritikus momentumokat emeli ki, és játszi könnyedséggel érzékelteti velünk, hogy itt bizony nem lesznek nagymonológok, mielőtt valakit lepuffantanak. Életszagú filmeket csinál, aminek ékes példája az 1990. évi Nagymenők, mely egy Oscar-díjat is hozott Joe Pescinek a legjobb mellékszereplő kategóriában.

Scorsese karakterei között nincsenek pozitív hősök, csak negatívak és még negatívabbak. Az előbbieket az különbözteti meg az utóbbiaktól, hogy ők nem hirtelen felindulásból verik szét az unszimpatikus fejeket, hanem jogos bosszúból vagy a saját, abnormálisan racionális erkölcsi normáik alapján ütlegelik a másikat. A maffia tagjait és működését sokszor hosszú, vágatlan, mégis lényegre törő snittekből ismerjük meg, így a Nagymenők a kevés akció ellenére is lebilincselő mű. Varázsa a kis gesztusokban és a hatalmas beszólásokban rejlik, melyek huszonöt évvel később is tökéletesen időtállóak.

Nicholas Pileggi Wiseguy című regényéből készült a forgatókönyv, a cselekmény pedig Henry Hill történetét dolgozza fel. Hill ismert név a gengsztermitológiában: ír származása miatt sohasem lehetett a belső kör tagja, de hosszú évtizedeken át volt a New York-i alvilág kulcsfigurája. Amikor kábítószerrel való üzérkedésért letartóztatták, alkut kötött, és belépett a tanúvédelmi programba. Neki köszönhetően több nagy csápot sikerült levágni a szervezett bűnözés polipjáról, illetve rács mögé juttatni az alvilág több vezető alakját. A Nagymenők erőszakos és egyszerű sztori. Több mint háromszáz káromkodás hangzik el benne, ezért huszonöt évvel ezelőtt nagyon sokan hagyták ott a mozitermet vetítés közben, és ültek be inkább egy Disney-rajzfilmre.

Ez az alkotás jelenleg a 94. helyen áll az Amerikai Filmintézet 100 legjobb és legfontosabb moziját összesítő listáján. Az internetes filmadatbázis (IMDb) szavazóinak voksai alapján pedig minden idők 17. legjobb alkotása. A Nagymenők nagy ívű tablót fest az amerikai álomról. Két és fél órás a játékideje, de egy pillanatra sem unatkozunk. A cselekmény tornádóként sodor magával bennünket. Ebben a filmben láthatjuk először Joe Pescit mint félelmetesen meggyőző gazfickót, akit mégis megszeretünk. Scorsese ezzel a mozival is bizonyította, hogy mekkora maestro is valójában — ez pedig huszonöt évvel később is ugyanannyira letaglózó felismerés. Annyi minden van ebben a filmben, mint tíz másikban együtt.

Akik még nem látták, de érdeklődnek a téma iránt, sürgősen pótolják, mert kötelező darab.