— Dicsértessék a Jézus Krisztus! Hosszú ez az út, hiszen már több mint húsz éve tartózkodom európai földön, a Kárpát-medencében, és itt szolgálok 2002-től, amióta Magyarországra érkeztem. Indonéziában kezdtem a papi szerzetesi hivatásomat, ahol a gyermek- és az ifjúkorom telt, valamint a noviciátust meg a filozófiai éveimet is ott végeztem el. Otthon kezdődött a Krisztusba vetett hitem, majd később Magyarországra jöttem, befejeztem a tanulmányaimat, és ott szenteltek pappá. A papszentelés után szolgáltam Magyarországon, ahol egy teljesen új katolikus egyházképet éltem meg, majd néhány évre kiküldtek Amerikába tanulni. Közben két évet töltöttem egy magyar plébánián Chicago belvárosában, ahol megtapasztalhattam egy kicsit az amerikai katolikus egyházat és egyházképet, miként élik meg az ottani katolikus emberek az ünnepeket, a karácsonyt és a húsvétot. Aztán hazajöttem, mármint Budapestre, Magyarországra, majd Szerbiába, Vajdaságba, egészen pontosan Nagybecskerekre kerültem.

* Azt mondta, Amerikából hazatért Budapestre. Olyan közel állt önhöz Magyarország, hogy második hazájaként tiszteli?

— Pontosan így van. Igazából azért fejeztem így ki magam, mert én a magyar verbita rendtartomány tagja vagyok, és ott van a mi anyaegyházunk, a tartománynak a központja, és oda tartozom, ahol a közösségünk, a „családunk” van. Másrészt, nagyon szeretem Magyarországot meg a magyarságot. Elsajátítottam a magyar nyelvet, megismertem az embereket, a magyar kultúrát. Sok mindent megtapasztaltam, megéltem a magyar emberek között a határon belül és a határon túl is, és érzem, hogy én oda tartozom közéjük, ők meg hozzám.

* Mennyire volt nehéz elsajátítani a magyar nyelvet?  

— Őszintén kijelenthetem, nem volt könnyű elhagyni a saját országomat, a családomat, a testvéreimet, és egy teljesen idegen országba érkezni, és elkezdeni az életet. Sokat küzdöttem, sokat szenvedtem, különösen a nyelvtanulásban, a beilleszkedésben az új életembe. Akkor láttam, hogy hatalmas különbség van a két ország, a két nemzet, a két kultúra és a két nyelv között. Hála Istennek, hogy a szerzetesi közösségünkben Budapesten nagyon segítőkészek voltak a rendtestvérek, ráadásul annak idején, amikor jöttem, a magyar rendtársaim még többen voltak. Mindent megtettek azért, hogy ott tudjak maradni Magyarországon, és befejezhessem a tanulmányaimat.  

* Húsvéthoz közeledve érdekelne, a különböző helyszíneken hogyan élte meg ezt az ünnepet.

— A húsvét nekem személyesen is az egyik legnagyobb ünnepem, ha mondhatom így. Szeretem, mert nagyon különleges. Húsvét előtt a negyvennapos nagyböjti időszak ráhangolja az embert az ünnepre, majd következik a virágvasárnap és a nagyhét, melynek rendkívül gazdag liturgiája van. Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat mind-mind nagyon különleges, és akkor eljön a feltámadás. Bárhol is vagyok, húsvét kapcsán természetesen mindig a gyermekkori ünnepek élnek legerősebben az emlékezetemben. Habár igazából a liturgiában nincs nagy különbség. A húsvétot ugyanúgy ünnepeljünk Indonéziában, Magyarországon, Amerikában, Szerbiában, hiszen a liturgia egyforma az egész világban, a különbségeket inkább a kultúra, a család, a hagyományok adják hozzá. Húsvétkor Indonéziában az egyházra, a templomra, a szertartásokra figyelünk. Nagyon sokat készülünk, leginkább takarítjuk és díszítjük a templomokat, továbbá sokat gyakoroljuk az olvasmányokat, a kórusnak is fontos szerep jut, és érezzük, hogy nagy ünnep közeledik, mert mindenki készül a megélésére. Van tánc is, bevonuló-, felajánlási és kivonulótánc. Hála Istennek, a szüleim nagyon-nagyon vallásos, gyakorló katolikusok, és minket is így neveltek, erre az útra irányítottak. Húsvétkor kaptunk új ruhákat, melyeket abban az évben használtunk, azokban mentünk a templomba. Hétköznap egyáltalán nem vehettük fel őket.

* Nem olyan túl régen járt otthon. Gyönyörű képeket, fotókat láthattunk az interneten megosztva, mind-mind a gyermekkorának helyszínei: homokos tengerpart, melyről sokan csak álmodni tudnak… Milyen volt otthon?

— Nagyon szép élmény. Ilyenkor jó érzés, nagy öröm, boldogság hazamenni, találkozni a családommal. Valóban tartalmas szabadságom volt, mert meglátogathattam az édesanyámat, aki még él, de az édesapám sajnos már meghalt. Édesanyám nagyon várt, és sok időt töltöttem vele, valamint a húgaimmal és azok gyermekeivel. Hatalmas dolog volt játszani, együtt lenni velük, elmenni a templomba, és ott újra együtt imádkozni. Másrészt visszatértem oda, ahol felnőttem. Jóformán magam is megdöbbentem, mekkora az a hely, mely valójában egy gyönyörű sziget. Amikor régebben ott voltam, akkor nem így éreztem, mert akkor még nem tapasztaltam meg más helyet, más életet, csak azt, amely ott van. Sokkal szebb lett, vagy csak nekem tűnik így. Most jobban értékeltem az otthont, láttam, milyen nyugodt és békés a sziget, mely tele van mindenféle trópusi gyümölccsel. Mintha a paradicsom volna. Valahogy így láttam az egészet.

Elias atyával a zarándoklatokról is beszélgettünk, de mint vallja, ezeket nem kedveli túlságosan, mert úgy érzi, ha egy-egy településen a hívek rá vannak bízva, nem hagyhatja őket magukra. Neki ott van küldetése, ott kell tennie a dolgát.

Máris nagyon készülnek a nyári rendezvényekre, az ifjúság részére megszervezett hittantáborokra, melyeknek az idén is Szaján ad majd otthont.