Húsvétkor is — akárcsak karácsonykor — némelyek sajnos igyekeznek eltéríteni figyelmünket az ünnep valódi csodájáról. A boltok polcai ilyenkor megtelnek csokinyuszikkal, tojásokkal, csibékkel, katicákkal és társaikkal. A sonkát pedig sok helyen akciós áron kínálják. Az ünnep valódi üzenete a háttérbe szorul, helyette egyre többen megelégszenek azzal, hogy ilyenkor roskadásig tömhetik bendőjüket édességgel, tojással, főtt sonkával és kolbásszal. Húsvéthétfőn pedig jófajta házi pálinkáért, no meg tojásért cserébe meglocsolják nőismerőseiket. A nap végére pedig a locsolkodni indulók már alig állnak a lábukon.

Mondhatni új szokások alakultak ki, szokások, amelyeket a divat, a piac diktál, holott eltűnőben lévő hagyományaink — amelyek korábban a mindennapi élet részei voltak — nemcsak a testnek okoztak örömet, hanem a lélek is feltöltődött általuk. Persze az utóbbi némelyek szerint nem olyan fontos. Ennél sokkal lényegesebb az, hogy minél több pénzt csaljanak elő pénztárcánkból.

Immár csak néhány helyen, esetleg a szórványokban ápolják a húsvéthoz kötődő népi szokásokat. Egy részük viszont tudatosan megőrződik hagyományápoló közösségek, alkotóművészek, intézmények tevékenysége révén.

Korábban a szimbólumoknak sokkal fontosabb szerep jutott, mint manapság. Faluhelyen húsvétvasárnap betakart kosárral indultak a templomba, a misén a pap megszentelte az ételt: a bárányt, mely Krisztus áldozatát jelképezte, a bort, mely a megváltó vérét jelenítette meg, és a tojást, mely az újjászülést szimbolizálta. A húsvéthétfőnek akkor is elmaradhatatlan része volt a locsolkodás. A bibliai magyarázat szerint amikor az asszonyok odafutottak Krisztus sírjához, és látták, hogy Jézus valóban feltámadt, olyannyira fellelkesedtek azon, hogy az Írás ily módon beteljesedett, valamint a keresztény hit a legszilárdabb bizonyítékot is fel tudta mutatni, hogy a római katonák jobbnak látták leönteni őket vízzel, hogy lecsillapodjanak. Gondoljunk erre, amikor húsvéthétfőn locsolkodni indulunk.