Hűség

Hűség

Anyanyelvünk gazdagságának köszönhetően rengeteg olyan szót használunk, amelynek értelme a szövegkörnyezettől függően változik.

Csak akkor kerülünk igazán kellemetlen helyzetbe, ha nem magyar ajkú a beszélgetőtársunk, és egy általa használt kifejezésnek nincs magyar megfelelője. A beszélgetés során félhangosan tűnődöm, keresem a megfelelő magyar szót, mire a hetven körüli férfi kisegít: Ne vesződjön vele, a hűség szót mindenki úgy értelmezi, ahogyan érzi. Az én esetemben a fordítást bízzuk az olvasókra.

 

— Majdnem anyanyelvi szinten beszélek magyarul, de ha valamilyen bonyolultabb dolgot kell elmondanom, önkéntelenül szerbre váltok — mondja a férfi, miközben belelapoz egy megsárgult füzetbe, melyben katonás rendben sorakoznak a szavak magyarul és szerbül. — Ez volt az első és az igazi tankönyvem, amikor ugyanis megszülettem, a szüleim nem ismerték a környezet nyelvét. Őket a háború szele hozta Vajdaságba az ’50-es évek kezdetén. Volt már két nővérem, anyám a terhesség hetedik hónapjában volt, amikor megérkeztek az új „házba”. Kaptak egy elhagyatott tanyát, körülötte valamennyi termőfölddel — és élni kezdték az új életet. Apám egy kicsit értett a mezőgazdasághoz, az állattenyésztéshez, így néhány év alatt sikerült egy olyan kisgazdaságot teremtenie, amely eltartotta a héttagú családot: a szüleimet, a három gyereküket és a két nagymamát, a nagyapák ugyanis akkor már a boszniai temetőben nyugodtak.

Az együttélés a különböző nyelvet beszélők között gyorsan érezteti hatását: megtanulják egymás nyelvét, megismerik egymás szokásait, ünnepeit, és ebben vezető szerep jut a gyerekeknek, akikben a nemzeti hovatartozásnak még nem alakultak ki negatív zöngéi. Mire iskolába indultam, már minden gyerekkel kifogástalanul tudtam mindkét nyelven beszélni, de főleg káromkodni. Rajtunk kívül a faluban még nyolc a miénkhez hasonló család élt, mely szintén beilleszkedett az új környezetbe. Befejeztem az elemit, majd a szakközépiskolát, és jelentkeztem katonának. Amikor először jöttem haza szabadságra, megismerkedtem egy falubeli lánnyal, aki ugyancsak boszniai menekült család sarja volt. Amikor leszereltem, udvarolgatni kezdtem neki, ám eleinte nem volt tőlem elragadtatva, talán mert már kicsi korában szerelmes volt a magyar szomszédjuk fiába, de a szülei szétmarták őket. Eleinte sajnáltam a lányt és a fiút is, idővel aztán a szánakozás melegebb érzelemmé változott, és három év kitartó udvarlás után megesküdtünk. Ha most visszagondolok, tudnom kellett volna, mi vár ránk, hiszen őszintén megmondta, hogy jó embernek tart, és tisztel — de másba szerelmes. Hiszi azonban, hogy azért jó feleség, hű hitves lesz. Most már tudom, hogy a legfontosabb az volt, hogy az apja kívánságát teljesítse.

Nem mondom, hogy rosszul éltünk. Én egyébként is mindennek igyekeztem megtalálni a jó, illetve vicces oldalát, sosem engedtem, hogy kilátástalan helyzetbe kerüljünk. Vasszakmám volt, munkahelyem is egy gyárban, de többre vágytam. A feleségem nem tudott elhelyezkedni, és amikor megszületett a lányunk, úgy döntöttünk, hogy külföldön fogok dolgozni. Akadt is egy vonzó ajánlat, és többedmagammal elmentem vendégmunkásnak. Igazán szerencsém volt: egy fatelep gyermektelen gazdája szinte a fiaként fogadott el, és az évek folyamán lassan én lettem a főnök. Közben itthon megszületett a másik lányunk is. Sokszor fontolgattuk, hogy a feleségem is utánam jön, de mindig közbeszólt a sors: előbb az anyja, majd két év múlva a testvére halt meg, az idősebb lányunk iskolába kezdett járni, nem akartuk, hogy félbeszakadjon az anyanyelvű oktatása, hát egyre halogattuk, hogy utánam jöjjenek. Nagyon szépen kerestem, itthon senkinek sem volt anyagi gondja.

Amikor időnként hazajöttem, előfordult, hogy a feleségem volt szerelmével is megittam a kocsmában egy-két sört, és arra biztattam, hogy nősüljön már meg, de a választ rendre elviccelte. Amikor a feleségem a harmadik gyerekkel lett terhes, azt mondtam, ha megint lány lesz, örökre külföldön maradok. És lány lett, így én onnan vonultam nyugdíjba. Amikor apósom súlyos beteg lett, azzal az elhatározással jöttem haza, hogy most végre egyesül a család. De nem így történt, mert a feleségem az apja előtt mondta meg, hogy mind a három gyerek az első szerelméé. Apósom mindennek lehordta, azt mondta, kikötteti a falu központjában levő kerekes kúthoz, és a hátára tesz egy táblát, melyen az áll, hogy hűtlen és erkölcstelen. A feleségem akkor azt mondta, mindenkihez hű akart lenni: a terhességeket tudatosan tervezte meg, kihasználva azokat az időpontokat, amikor itthon voltam, a kapcsolatuk azonban nem volt állandó. Az apja kívánságát akarta teljesíteni, de a sors másként akarta. Amikor az első lányunk megszületett, az már jel volt, hogy rosszat tett, viszont már nem volt visszaút. Az apja temetése után elváltunk, de nem haraggal. Megpróbáltam megérteni, hogy ő engem sem akart megbántani.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hűség
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.15.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Hűség
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.08.
  • LXXIV. évfolyam 31. szám
Facebook

Támogatóink