Hová tűnt az idő?

Hová tűnt az idő?

Proust bácsi is júliusi gyermek volt. 1871. július 10-én látta meg a gyönyörű szép párizsi napvilágot.

Egy izgalmas korban, ahol a gyermekeknek több keresztnevet illett adni, így hát Proust sem csak Marcel, hanem Valentin Louis Georges Eugene Marcel Proust. Francia regényíró, esszéista, kritikus. Mégsem esszéi és kritikái jutnak eszünkbe a nevéről, hanem életműve, Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regény. Tegye fel a kezét, aki mind a hét kötetet elolvasta…


Marcel Proust (Otto Wegener/Commons.wikimedia.org)
 

Marcel Proust haját általában középen elválasztva hordta, s a kor divatját követve kis bajuszt, inget, zakót, nyakkendőt viselt. A párizsi kommün évében született, átélte a polgári köztársaság nagyhatalmi törekvéseinek és belső válságainak évtizedeit, kortársa volt az I. világháborúnak, megérte a francia imperializmus győzelmét a német imperializmus fölött, viszont ezek nem igazán érdekelték. Gazdag szülők gazdag gyermeke volt, és mint az lenni szokott, egy picit el is lett kényeztetve, nem ismerte az anyagi gond fogalmát. A világ dolgaival kevésbé, saját magánéletének apróságaival annál többet foglalkozott. Gyenge, túlérzékeny idegrendszerű ember volt, élete vége felé már minden zaj és fény zavarta, ezért otthonában bezárkózott egy parafával bélelt, minden hangot elzáró, rejtett világítótestektől felsejlő szobába, ahonnan csak éjszaka mozdult ki néha egy kis sétára. Hát itt kezdte el írni Az eltűnt idő nyomában című regényt, itt elevenítette fel emlékeit érdektelen életéről. Gyenge idegrendszere testi következményeket is hozott, asztmarohamai voltak, az őt körülvevő nők (előbb édesanyja, majd felesége) is arra áldozták életüket, hogy írónkat óvják a külvilágtól. Harmincnégy éves volt, amikor anyja meghalt, s elkezdtek előjönni az emlékek. Gyermekkor, nyaralások, az őt körülvevő emberek — hiszen ifjúkora óta irodalmi körökben élt —, s elkezdte keresni az eltűnt időt. Unokatestvére Henri Bergson filozófus volt, vele sokat beszélgetett, és tőle tanulta meg azt is, hogy az idő valóságos múlásának semmi köze a belső időhöz, azaz ahhoz, hogyan éljük át az időt. Van, akinek ugyanaz a fél óra észrevétlenül elröppen, más több órának éli meg. Ez a belső idő lett feldolgozva Az eltűnt idő nyomában című regényben. Nem önéletrajz, de sok benne a biográfiai elem. Hőse egy egyes szám első személyben beszélő férfi, aki keresi a saját múltját, azaz pontosabban: azt kutatja önmagában, hogy a szinte észrevétlenül elröppent időnek mi is volt a tartalma.

A csaknem 3200 oldalas és több mint 2000 irodalmi karaktert felvonultató hétkötetes regényt Proust 1909-ben kezdte el írni, és valamivel a halála előtt fejezte be. A végső kötetek csak a halála után jelentek meg. A XX. század egyik legjelentősebb regényeként tartják számon, Graham Greene pedig a XX. század legnagyobb regényíróját látta Proustban.

A regény leghíresebb részlete az a jelenet, ahol az elbeszélő egy madeleine-nek nevezett süteményt merít a teájába, és a sütemény íze felidézi a Combray-ben töltött gyermekévek ízeit és hangulatát.

Ez a hatalmas munka rengeteg íróra, költőre volt hatással, például Virginia Woolfra, Samuel Beckettre, Harold Pinterre, Luigi Pirandellóra és Jack Kerouacra. 

Ifjúkorától várt az irodalmi dicsőségre, mely valamivel a halála után meg is érkezett.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink