Manapság mindenki arra törekszik, hogy minél nagyobb léptekkel haladjon felfelé az elképzelt létrán, minél magasabbra. De nem a jóság felé és nem mások segítségére sietnek, hanem a nagy úr felé, a XXI. század ura, a nagyhatalmú pénz felé. Persze, tisztelet a kivételnek. Valljuk be azért, hogy a mai világ korántsem olyan, mint amilyenben dédszüleink és a nagyszüleink éltek.
Egy csendes, nyári estén szüleim izgalmas meséit hallgattam arról, hogy milyen is volt régen, a háborúk előtti és utáni időkben. A kezem ügyébe akadt egy fotóalbum, amelyet talán a dédszüleinktől örökölhettünk. Elmerültem a gondolataimban, hogy milyen gyorsan fejlődik a világ, talán gyorsabban, mint kellene.
A képekről fekete-fehér világ tárult a szemem elé. Mindről a szabadság és az az önfeledt érzés tükröződött, amelyet mostanság egyik felnőtt arcán sem láttam. Elszomorodtam, hogy valóban ennyire tönkretett volna bennünket a pénz, a hatalom és a becsvágy?
Azon merengtem, milyen is lehetett nagyon-nagyon régen, amikor csak csereberéltek az emberek, mindig segítettek egymásnak a bajban, s osztoztak az örömökben. Minden héten legalább egyszer a falu báljába igyekeztek, s e nagy mulatságokban lelték örömüket.
Ma már minden komor, nagyvilági, eltűnt az a múltbéli színes falusi élet. Talán már sohasem lesz olyan, mint régen? Akkor milyen lesz? A jövőben már Facebookon rendeljük az ebédet, esetleg az iskolát is az interneten végezzük el?
Hova, merre halad az emberiség? A végtelenbe?
Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, s talán van remény is egy más élet számára!

Szabó Regina
(Az írás a Bánáti Újság nyári újságíró-iskolájában készült)