A magyar hősök napját 1917-ben vezették be az elesett katonák emlékének megőrzésére. A két világháború között minden évben megemlékeztek róla, de 1945 után a kommunista rendszer eltörölte. 2001-ben a magyar Országgyűlés ismét hivatalos emléknappá nyilvánította. A történelmi emlékezet Vajdaságban is fontos. Sok településen már a két világháború között emlékművet állítottak az I. világháború hősi halottainak, gyakran névsorral kiegészítve. Több ma is áll, bár néhányat a II. világháború után eltávolítottak vagy megrongáltak. Az utóbbi években több helyen felújították őket, ami azt mutatja, hogy a vajdasági magyar közösség ma is fontosnak tartja a hősi halottak emlékét. Ezeknél az emlékműveknél megemlékezést is szerveznek június 4-én, a nemzeti összetartozás napján vagy november 15-én, a Kárpát-medence szórványmagyarságának napján.

A bácskossuthfalvi hősi emlékművet az I. világháború helyi áldozatainak emlékére emelték 1942—43-ban. A magyar kormány támogatásával 2018-ban, a háború befejezésének centenáriumára újították fel

Bár nincs pontos adat arról, hány vajdasági kötődésű, magyar katona esett el az I. és a II. világháborúban, az elmúlt években jelentős előrelépés történt a veszteségek feltárásában. A magyar Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete a Katonahősök Emlékezete Program keretében létrehozott egy nyilvános, kereshető adatbázist, mely csaknem két évszázad katonai áldozatairól nyújt részletes információt. Az I. világháborús rész tartalmazza mintegy másfél millió katona adatait, de a rendszer azóta bővült: elérhető a II. világháborús veszteségek és az 1956-os forradalom áldozatainak neve is. Az adatbázis bárki számára hozzáférhető, és a családfakutatás mellett méltó módon állít emléket a magyar katonahősöknek.

Bár a vajdasági magyar hősi halottak pontos száma nem ismert, a történészek munkájának köszönhetően egyre többet tudunk róluk: nevükről, származási helyükről, sorsukról. Az egyik legjelentősebb kutató ezen a téren Molnár Tibor levéltáros, aki több mint húsz éve foglalkozik a délvidéki magyarság világháborús emberveszteségeivel és az 1944—45-ös megtorlásokkal. Mint mondta, 1999-ben szinte semmilyen forrás nem állt rendelkezésére, és módszertan sem létezett. Először a Zentán őrzött halotti anyakönyvekben figyelt fel arra, hogy ezekben szerepelnek bejegyzések elesett katonák haláláról — ez indította el benne a kérdést: vajon hányan lehettek zentaiak?

A Szilágyin 2022-ben újraavatott turulemlékmű az I. világháború 58 helyi áldozatának állít emléket. Az eredeti szobrot 1942-ben emelték, 1944-ben pedig ledöntötték

Azóta több tematikus kiadványban is sikerült összefoglalni az eredményeket. A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társasággal együttműködve kezdte szervezni a kutatást, és ahogy fogalmaz, az első, általa kiadott kötet lett a mérce. Kidolgozta a kutatás módszertanát, és tapasztalatait megosztotta más helytörténészekkel is, így fokozatosan elindulhatott a Délvidékiek a nagy háborúban című sorozat, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet támogatásával. Eddig a bácskai Tisza mente — Horgostól Bácsföldvárig —, valamint Csantavér, Topolya, Bajsa és Bácskossuthfalva hősi halottai kaptak külön kötetet. A munka azonban nem zárult le: jelenleg is dolgoznak a helytörténészek Pacsér adatain, a kötet megjelenése az idei évben várható. Mint mondta, szívesen segítene más településeknek is, hogy újabb helyi kezdeményezések induljanak. Szabadkán például megjelent már egy kötet, de az csak az 1920-ig nyilvántartott hősi halottakat tartalmazza. A háború utáni időszak feltárásához további kutatásokra lenne szükség, főként a holttá nyilvánítások és egyéb források bevonásával.

Bár a hősök napja elsősorban az I. világháború áldozataira irányítja a figyelmet, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Vajdaságban a II. világháború is súlyos katonai és civil veszteségekkel járt — ezek feltárása azonban sokáig háttérbe szorult. Molnár Tibor szerint nem teljesen feldolgozatlan ez az időszak, de a kép még mindig hiányos. Szabadkán például a 2000-es évek elején megjelent egy kötet, mely a háború valamennyi áldozatát igyekezett számba venni. Hasonló cél vezette, amikor 2004-ben könyvet jelentetett meg Zenta és Magyarkanizsa vonatkozásában. A helyi levéltári forrásokra támaszkodva állította össze a honvédség kötelékében elesett katonák adatait, beleértve a községekhez tartozó falvakat is: Adorjánt, Oromot, Oromhegyest, Horgost és Martonost. Mint mondja, azóta sokat fejlődött az adatfeltárás technikai háttere — akkoriban még nem volt elérhető a már említett magyarországi digitális adatbázis, így minden információt helyben kellett összegyűjteni. Korábbi kiadványokra is támaszkodni kellett, például a ’60-as évekből való zentai kötetre, mely a fasizmus polgári és partizán áldozatait sorolta fel — de ezek nem tartalmazták a magyar honvédek nevét. Magyarkanizsa esetében egy kézirat elkészült, de azóta sem jelent meg nyomtatásban.

Az I. világháború idején, 1917-ben törvény született arról, hogy az elesett katonák emlékét emlékműveken is meg kell őrizni. A Délvidéken — melyet 1918 novemberében megszállt a szerb hadsereg, majd 1920-ban a trianoni békeszerződés értelmében elcsatoltak — azonban erre sokáig nem nyílt lehetőség köztereken. Az emberek ennek ellenére nem mondtak le a megemlékezésről: egyházi tulajdonban lévő területeken, templomkertekben, temetőkben emeltek emlékoszlopokat, mivel ezek akkoriban még nem állami, hanem egyházi fennhatóság alá tartoztak. A két világháború között — különösen a ’20-as évek végétől a ’30-as évek elejéig — több nyugat-bácskai településen is állítottak I. világháborús emlékművet. 1941 után, a magyar közigazgatás visszatérésével, ismét lehetővé vált, hogy emlékművek kerüljenek a közterekre. Ilyen emlékhely létesült Horgoson — ott, ahol ma a körforgalom áll —, Moholon, Péterrévén és Szabadkán is. 1944 őszén, az impériumváltás idején azonban ezek többségét eltávolították, ledöntötték. Egyetlen köztéri emlékmű maradt fenn: a bácskossuthfalvi. Ennek külön története van. Domborműveit a helyiek vékony malterréteggel takarták le, így az a szocialista időszakban is fennmaradhatott, sőt, állami ünnepségek díszleteként is szolgált. A rendszerváltás után, a Milošević-rendszer bukásával eltávolították a takarást, és az eredeti díszítések ismét láthatóvá váltak. 2018-ban, a magyar kormány és a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával teljes körű felújítást végeztek rajta. Azóta is ott áll Bácskossuthfalva központjában, rajta a moravicai hősi halottak nevével — mutatott rá a történész.

A vajdasági, I. világháborús emlékművek állapota ma vegyes képet mutat. A hosszú évtizedek alatt sok helyen megrongálódtak, vagy elhanyagolták őket, de az elmúlt években biztató fordulat következett be. 2018 óta a Magyar Nemzeti Tanács, valamint a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum közösen dolgozik azon, hogy felmérjék, dokumentálják és felújítsák ezeket az emlékhelyeket. Több településen — például Adán, Kishegyesen vagy Topolyán — már sikerült helyreállítani sírokat vagy emlékműveket. Szabadkán is vannak tervek: dr. Regényi Gábor huszár síremléke a Bajai úti temetőben, illetve a Zentai úti temető egykori hősi parcellájának emléktáblája is figyelmet kapott. Molnár Tibor szerint pontos adat továbbra sincs arról, hány honvédsír található Vajdaságban, de egy 1939-beli kimutatás szerint a magyar Honvédelmi Minisztérium több mint 4200 I. világháborús sírt tartott nyilván a Délvidéken. Az egész akkori Jugoszláviában ez a szám meghaladta a 17 000-et. A helyi kutatások eddig több ezer nevet tártak fel a bácskai Tisza mentén, Csantavéren és más vajdasági településeken — de a munka még nem zárult le.

Molnár Tibor úgy látja, hogy az emlékművek és a hősi halottak emléke iránti megbecsülés az utóbbi években egyre inkább erősödik. A családfa-, illetve a családtörténeti kutatások, valamint a személyes történetek iránti növekvő érdeklődés újra ráirányítja a figyelmet ezekre a sorsokra. Egyre többen szeretnék tudni, kik voltak az őseik, és miként kapcsolódtak a nagy történelmi eseményekhez. Molnár szerint a közösség részéről valóban érzékelhető az a megbecsülés, amely azokra irányul, akik harcoltak, életüket vesztették, vagy akár túlélték a harcokat. Mint mondta, számos olyan emberről is lehet tudni, aki megjárta a harctereket, majd hazatérve aktív, meghatározó tagja lett a közösségnek. A történész hozzátette: mivel az I. világháború, valamint az azt követő békeszerződés alapjaiban változtatta meg a délvidéki magyarság sorsát, ettől kezdve kisebbségi létben kellett helytállni. Ezért vált az I. világháborús emlékezet a délvidéki magyar identitás egyik meghatározó elemévé.