A másik, hogy nem „ünnepeljük” sem mindenszentek, sem pedig halottak napja helyett Európában. Halloween október 31-én van: ilyenkor az angolszász országokban élő gyerekek „csokit vagy csalok” szöveggel vágnak neki az utcáknak boszorkány-, farkasember-, vámpír- stb. jelmezekben. És nagyon jól érzik magukat. Azt viszont elismerem, hogy néhány évvel ezelőtt még eszembe sem jutott volna, hogy egyszer egy hűvös október 31-én hozzám is becsönget majd egy jelmezes gyerekcsapat. Halloween a tengerentúlon valóban a rémisztgetésről és a szórakozásról szól — ezért is néznek ilyenkor annyi horrorfilmet az emberek. A következőkben pedig azokból a klasszikusokból mutatok be néhányat, amelyek a populáris kultúrában megkerülhetetlenül gyökeret vertek. Legtöbbjüknek számtalan folytatása, koppintása és milliónyi rajongója van.

A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Vér, brutalitás, láncfűrész. Tobe Hooper független filmjében texasi parasztemberek változnak át agresszív erdei kannibálklánná. A recepthez kell még néhány fiatal, akik füvet szívnak, és céltalanul járják a déli államokat, hogy aztán éppen Texas legszörnyűbb vidékén fogyjon ki a benzin. Jön még Bőrpofa, sok-sok húskampó és tengernyi vér. Mindezek elegye pedig olyan szélsőségesen erőszakos valamivé forrt össze, hogy a rendező alig talált hozzá forgalmazót. Ami igazán megkülönböztette ezt a filmet a többitől, az a szadizmus. A slasher műfaj egyik alapműve, melynek még 2003-ban is készítettek újabb folytatást. Igaz, ez utóbbi már csak simán az eredeti ismétlése volt, modern köntösben.

Rosemary gyermeke (1968)

Roman Polanski egyik legijesztőbb és legdermesztőbb munkája, melyben Mia Farrow szépen lassan csúszik lefelé az őrület éjsötét szakadékába. Egy fiatal pár New Yorkba költözik, és a terhes nő körül sötét erők, sátáni szekták szövögetik — szó szerint — ördögi terveiket. Miközben a cselekmény megfontoltan araszol előre, Rosemary lassacskán az idegösszeomlás és a sátáni rémképek birodalmában találja magát. Polanski filmjében a gonoszt gyakran nem láthatjuk teljes valójában. A rendező leginkább a nézők képzelőerejére hagyatkozik — éppen ettől lesz minden sokkal rémisztőbb.

Rémálom az Elm utcában (1984)

Mindenki úgy gondolta, hogy 1984-re a slasher műfajban már nem lehet újat alkotni. Aztán jött Freddy Krueger, és újra beköltözött a rémület a nappaliba (és ami nagyobb baj, a hálóba is). Freddy összeégett arca miatt ijesztő volt, nem viselt maszkot, sőt beszélt, ami addig nem volt jellemző. Az áldozatait álmukban ölte meg, ezért senki számára sem volt menekvés. Aludni mindannyiunknak kell, nem igaz? Wes Craven horrorklasszikusa mindmáig kultuszstátuszban van, és számos gyengébb folytatása is született.

Az ördögűző (1973)

A Tubular Bells minden idők legfélelmetesebb filmzenéje. Amikor csak meghalljuk, pavlovi reflexként máris feláll a szőr a hátunkon. Már a film alapötlete, a démon által megszállt kislány is éppen elég ijesztő, de amit William Friedkin rendező mindebből kihozott, az pont attól rettenetes, hogy akár a szomszédunkban is megtörténhetne. Ez a gondolat pedig még azoknak a fejébe is befészkeli magát, akik józanul, babonáktól mentesen és racionálisan szemlélik az életet. A „létező” szörnyekkel ellentétben Az ördögűző démonja megfoghatatlan. Ez teszi elpusztíthatatlanná és sokkal félelmetesebbé bárminél. Nem lehet leszúrni, lelőni vagy felrobbantani. Ahhoz, hogy legyőzzük, hinnünk kell benne. Mind közül talán ez a legijesztőbb horrorfilm, mely zseniálisan mutatja be az elvakult hit következményeit.

Szörnyen (!) sajnálom, hogy helyszűke miatt csak ennyi klasszikus horrorfilmet tudok bemutatni a kedves olvasónak. Akik azonban még több borzongásra vágynak, bátran próbálkozzanak meg a következő filmekkel is: Halloween, Péntek 13., A kukorica gyermekei, A ragyogás, Az élőhalottak éjszakája, A légy, A kör, Poltergeist. A sor végtelen. Csak ne felejtsük el égve hagyni a lámpát éjszakára!

Nyitókép: A texasi láncfűrészes mészárlás (Collider.com)