A műfordító, író, több értékes kötet szerzője a tartományi székvárosban született 1937. március 16-án, 1990-ben vonult nyugdíjba, és valóban a visszavonultak életét élte, mígnem aztán hosszú betegség után csöndesen távozott az élők sorából - Hornyik György az írók, a vajdasági magyar írók egyik legfőbb feladatának tartotta, hogy nemcsak a sarkított helyzetekben, hanem a szürke hétköznapok látszólag eseménytelen világában a csömör és a közöny vastag kérge alatt meglássa és olvasóival megláttassa az emberi lét rejtett, de igazi lényegét, a körülöttünk szinte észrevétlenül lezajló eseményeket: drámákat (és komédiákat), amelyeket fel kell jegyezni - Az íróember elbeszélései, regényei - a Morotva 1996-ban került a könyvespolcunkra - olvasása közben azonnal észrevehető, hogy a szerző nem áldoz semmilyen ,,izmus"-nak, csak rakja egymás mellé a szavakat, mondatokat minden felesleges cicoma nélkül, szigorúan a tényközlés eszközére hagyatkozva. Még akkor is tartotta magát ehhez az előadásmodorhoz, amikor valamiről, egy jelenségről, vagy valakiről, elmarasztaló véleményt volt kénytelen mondani - ,,A Bontás című kötetében megjelent novellái a társadalmi változások erkölcsi vetületét ábrázolják...' (dr. Vajda Gábor) - Munkásságát a múltban sokan méltatták (Fehér Ferenc, Tomán László, Radics Viktória, Varga Zoltán, Fekete J. József, Gerold László, Varga István, Bence Erika, Juhász Géza és mások), de aztán egyszerűen megfeledkeztünk róla, az élet többi gondja elsodorta mellőlünk Hornyik Györgyöt is, másra/másokra füleltek az irodalomtörténészek...
b. t. (Magyar Szó) búcsúztatójában ezt írta: ,,Ismét szegényebbek lettünk egy korszak, a mi korunk egy jelentős személyiségével, sajátos figurájával, szorgalmas munkásával. Annak a korszaknak egy tipikus képviselőjével, amelyről ma már szinte nem ildomos beszélni. Mert csak hangtompítóval merjük emlegetni, hogy a vajdasági magyarság fénykora volt. Mert a Kárpát-medence egész magyarsága számára mi jelentettük Európát, ahova árubőséget csodálni jártak, férjhez mentek a lányok, akik tehették. Ahova kézirataikat csempészték ki az írók, ahol a nyaralásra való pénzt keresték meg az újságírók, gyakran és szívesen vendégszerepeltek a színészek, énekesek. Az a korszak volt, amelyben a Magyar Szó volt a világ legjobb magyar napilapja, Ukrajnáig szívesen hallgatták az Újvidéki Rádiót, irodalomtörténészeink új korszakot nyitottak a magyar irodalomtörténetben, íróink új utakat törtek a magyar irodalomban, kialakultak azok az írók, újságírók, akik a délszláv háborúk kiváltotta nagy népvándorlás után egyszer csak közvetlenül ott találták magukat a magyar szellemi élet élvonalában...'
Daliás idők, fénykor. Valóban így volt. Hornyik György a Fórum klubjában Majtényi Mihállyal, Csépe Imrével, Fehér Ferenccel és másokkal vitathatta meg életünk és a világ nagy problémáit, és sohasem volt ,,eltiltva a munkától', sohasem pihentette a tollát, munkálkodott akkor is, amikor a Szövetségi Végrehajtó Tanács - immár az újonnan megjelenő komputertechnikával - el akarta készíttetni a hét, nálunk használt nyelv értelmező és szinonimaszótárát. Ezt a munkát azonban nem fejezhette be, pedig a fordítás területén érezte magát a legotthonosabban, kreativitását ebben a munkában fejezhette ki a leghatékonyabban...
Hornyik György újvidéki őslakos volt, szívvel-lélekkel vonzódott az egykor oly hangulatos városhoz, és természetesen a Vajdasághoz is, amely valamikor régen szintén több életörömöt sugárzott. Az író az elemi iskolát és a gimnáziumot a szülővárosában végezte el, majd hallgatója lett az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének, ám sohasem csatlakozott azokhoz, akik ,,meg akarták váltani a világot'. 1960-tól egy rövid ideig a Jugošped végrehajtó előadója volt, majd egészen 1979-ig a Magyar Szó külpolitikai újságírója, végül az 1990-ben való nyugdíjaztatásáig a Szövetségi Fordítószolgálat munkatársaként végzett hasznos és áldozatos munkát. Lefordította többek között Dušan Kostić A rejtélyes kincs című ifjúsági regényét, Milorad Najdaković Bokrok és felhők között című munkáját és Milorad Janković Omiši gályák című ugyancsak az ifjú olvasóknak szóló művét. További kiadványai: Temetés, elbeszélések, Újvidék, 1966; Parcella, elbeszélések, Újvidék, 1980; A gyárkapun kívül, kisregény, Újvidék, 1981; Bontás, elbeszélések, Újvidék, 1987; Morotva, regény, Újvidék, 1996. Első kötetének a megjelenése után egy emberöltőnyi időre elhallgatott, mert - vallomása szerint - szüksége volt a tisztuláshoz, a tisztán látáshoz, hogy aztán megragadhassa saját témakörét.
Mit tudott, mivel ajándékozta meg Hornyik György az olvasóit, a vajdasági és a nem vajdasági olvasókat? Sok-sok sorával szülővárosa gazdag múltjáról emlékezett meg, de hűen ábrázolta azt is, hogy hogyan élt Újvidék polgársága a második világháború előtt, és ugyanolyan hűen megjelenítette a város varázslatos hangulatát: ízét, illatát, levegőjét, az emberek gesztusait, szokásait. Másként látta a várost, mint kortársai, olyannak, mint amilyennek az egyszerű halandó sohasem érzékelte. Meg tudta szerettetni az olvasókkal azokat a városokat is, amelyekben megfordult: Varsót, Párizst, minden utcáról, emlékművekről valami újat tudott mondani, írni... s most Hornyik György is elment. Elvesztettünk még egy krónikást, a szépség krónikását...