— Nem tudom, kire ütöttem, mert az apám meghalt, amikor négyéves voltam. Azt hiszem, a szüleim közül ő volt az ábrándozó, mert anyámat igazi harcosnak tartottam egész életemben, ő sosem álmodozott — idézi az asszony legkorábbi emlékeit. — Így nem marad más, mint azt hinnem, ezt apámtól örököltem. Van egy két évvel fiatalabb öcsém, aki teljesen más természetű — mintha az égiek szándékosan adtak volna neki több erőt, akaratot, bátorságot, mint nekem. Egy elég zárt falusi közegben nőttem fel, anyámnak az a volt a legfontosabb, hogy az erkölcsömre vigyázzon, hogy rá mint szülőre senki ne mutogasson ujjal: nézd, nincs férje, hát a gyerekei neveletlenek. Az öcsémmel szemben sokkal engedékenyebb volt, mondván, a férfiakat a környezet más mércével méri, mint a nőket.

Egészségügyi középiskolát fejeztem be, így naponta utaztam a közeli városba. Anyám a középiskola négy éve alatt minden áldott este, ha délutános voltam, megvárt a buszállomáson, és vele mentem haza. Csak szombatonként mozdultam ki a városba, még akkor is, amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Otthon megtanultam, hogyan kell „jó lányként” viselkedni, az iskolában megtanultam, hogyan kell vért venni, sebet átkötni, vérnyomást mérni, de sehol senki sem beszélt arról, hogyan kell viselkedni a mindennapi életben. Ennek hiányát először akkor éreztem, amikor érettségi után férjhez mentem az első férfihoz, aki megfogta a kezem. Idősebb volt néhány évvel, egyetemi oklevele, jól fizetett munkahelye volt. Más vidékről került hozzánk, másmilyen volt a természete, mint amit magam körül láttam, az érzései kimutatásával is csínján bánt, de számomra mindez nagyon vonzó volt. Megesküdtünk, és a szüleihez költöztünk. Nem akarta, hogy dolgozzak, azt mondta, keres ő annyit, hogy el tudja tartani a családját. És valóban jól éltünk. Nem úgy, ahogy én a házasságról, a szerelemről álmodoztam, de minden kívánságomat teljesítette. Így még azt is elviseltem, hogy az anyósom nem nagyon örült a választásának, de ezt mindig akkor adta a tudtomra, amikor a férjem nem volt otthon. Sokat hallottam az anyós és a meny viszonyáról, hát azt hittem, mindez rendjén van. Igaz, az olcsó szerelmes regényekben erről sehol sem esett szó. Azokban a párok egy virágos kiskert közepén egymást átölelve tervezték, hány gyerekük lesz. A mi viszonyunk nem volt ennyire érzelmes, de szültem négy gyereket. És soha, egyetlen pillanatra sem tudtam kézben tartani az eseményeket. Mindig mindenhonnan késtem, fordítva csináltam a dolgokat, és mindig akadt valaki a közelemben, akinek segíteni kellett. Ahogy múltak az évek, sok mindenre rájöttem, de sosem volt senki, akitől tanácsot kérhettem volna. A háztartás vezetése, a gyermeknevelés, a rendelkezésre álló pénz kezelése sosem úgy sikerült, ahogy kellett volna. És a legjobb szándékom is mindig visszafelé sült el.

A három lányunk közül a középsőnek a testi és a szellemi egészsége is sérült, így amikor megszülte a harmadik gyerekét, őt nekem „adta”. Időközben a legfiatalabb lányunk tizenéves lett, bakfis, amikor az anyai segítségre, a jótékony anya-lánya beszélgetésekre nem jutott időm. Tudja, én állandó harcban állok önmagammal, a világgal, és mindig ledönt egy olyan „cunami”, amelyet nem tudok kezelni. A legkisebb lányunk most indult egyetemre. A felvételije nagyon jól sikerült, állami költségen tanul, és kollégiumban lakik. Mindez teljesen új környezet számára, amiről sohasem beszéltünk otthon vele. Amikor jelentkezik telefonon, mindig azt mondja, hogy minden szuper. A napokban itthon volt, hazajött a születésnapomra. Egy új nagylány állt előttem, csillogott a szeme. Megfogta a kezem, és behúzott a szobájába: gyere, mesélek. De én, idióta, szépen levettem a kezét a vállamról, és igyekeztem szelíd hangon a tudtára adni, hogy a nővére kislányát meg kell fürdetnem, ezért most nem érek rá. Szinte abban a pillanatban kialudt a fény a szemében. Bocsánatot kért, és kiment a szobából. Sírni kezdtem, de hiába, az én „árhullámom” már megtette a magáét. Amikor kijöttem a szobából, a lányom ott ült az ebédlőasztalnál, az apja fogta a kezét. És nevetgélve beszélgettek. Azt hittem, megszakad a szívem. De egy cseppet sem lettem okosabb. Hiszen a hároméves kicsi bömbölve kereste a vacsorát. Mondja, maga tudja, hol a határ? Mikor kell valamire azt mondani, hogy eddig mehet, de tovább nem? Szeretem az embereket, imádom a családomat, de sehogyan sem sikerül ezt a tudtukra adni.