Nemrégiben Nagykikinda központjában ácsorogtam, és figyeltem a Gyöngyösbokréta utcai felvonulására induló csoportjait. Ugyanezt tették a mellettem álló idős(ebb) hölgyek is, azzal a különbséggel, hogy ők véleményezték is a látottakat. Megjegyzéseik főleg a viseletekre, elsősorban a lányok ruhájára vonatkoztak. Hangosan bemondták a táblákon látható helységneveket is, de aztán akadt egy, amelynél teljesen elbizonytalanodtak. Bácskossuthfalva? Az meg hol van? Mi annak a szerb neve? Lázas tanakodásuk hallatán közelebb léptem hozzájuk, mert kíváncsi voltam, milyen eredményre jutnak. Több ötlet is felmerült, végül megegyeztek bnne, Telecska lesz az bizonyosan. Moravica - szóltam közbe a háttérből. Felém fordultak, végigmértek... Telecska pedig Bácsgyulafalva - tettem hozzá. Á, nem tudjuk mi ezeket a magyar neveket - felelte az egyik asszony, és ezzel le is zárta a témát, mert társnői már a következő tánccsoport szemlélésével voltak elfoglalva.
Én viszont azon töprengtem, hány éve lehet annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács összeállította a települések hagyományos magyar elnevezésének a listáját. Abban a pillanatban erre nem tudtam válaszolni, de később otthon utánanéztem. Nos, öt éve lesz augusztusban. Akkor ezt úgy fogalmazták meg, hogy ,,360 vajdasági település visszakapta a régi, becsületes magyar nevét”. Ez a határozat csak azokra az önkormányzatokra vonatkozott, amelyekben a magyar nyelv hivatalos használatban van, de a következő év decemberében született egy újabb, az előzőt kibővítő döntés is. A sajtóban fellángolt ugyan némi vita - éppen Bácskossuthfalva körül is -, de hallgatólagosan abban maradtunk: az idő majd eldönti, kinek van igaza.
A megszokás nagy úr, ezt nem vitatom, és azt sem, hogy nehéz változtatni azon, amit évtizedeken át teljesen természetes módon használtunk. Valamelyest jómagam is közéjük tartozom, hiszen ha a szülőhelyemről, a saját községünkről volt szó, akkor én is azt hallottam otthon, hogy ,,Jázova, Osztojityevó, Cérnabara, Vérbica”. Sőt, ha jobban belegondolok, még az iskolában is így mondták nekünk. Meg az újságban is hasonlóan jelent meg. Ezen az alapon nyugodtan visszautasíthatjuk azt a feltétevést, hogy valaki ránk kényszerítette ezeket az elnevezéseket. Mi így tanultuk. A szüleinktől. A nevelőinktől. De nekik vagy az ő szüleiknek ki mondta meg, hogyan szabad nevezniük a falujukat? Mert valaki egyszer, valamikor eldöntötte: eddig így volt, ezután pedig másként lesz. Hiszen tudjuk, Trianon után az utódállamok nagy részében hosszú ideig tilos volt nemcsak leírni, de nyilvánosan kimondani is a települések magyar nevét. Sőt, a felvidéki hatalom még ma sem nézi jó szemmel. De nálunk szabad. Hivatalosan is. Csakhogy mi tétovázunk, ragaszkodunk a régi beidegződésekhez. Esetleg a vegyes környezetekben nem akarjuk megsérteni a velünk együtt élőket, a más nyelven beszélő barátainkat. Pedig egy igazi, jó szomszéd megérti, hogy nekünk is ugyanolyan fontos az anyanyelvünk, mint neki a sajátja. Mondjuk hát ki nyugodtan: Egyházaskér, Feketetó, Kanizsamonostora, Tiszaszentmiklós, Hódegyháza... Bácskossuthfalva, Bácsgyulafalva, Torontálvásárhely. És tanítsuk meg a gyerekeinknek is. Amint a más nemzethez tartozó barátunk, szomszédunk és ismerősünk is megtanítja a gyermekének az ő anyanyelvén. És ez így van, így volna rendjén.
Beismerem, írhattam volna a szerbiai parlamentben folyó számháborúról, esetleg a szeszélyes időjárásról, de nem hagyott nyugton az a kis kihallgatott beszélgetés. Meg az sem, hogy amikor az ismerőseimnek említettem, Feketetóra megyünk élőújságot tartani, többen visszakérdeztek: Hova? Hogy mondják azt másként? Pedig nem mondják másként. Legalábbis a mi nyelvünkön nem.