Vannak szerzők, akik alapjában határozzák meg egy olvasó életét, vagy egy életre meghatározzák egy ember olvasási élményét. A stílusukkal, az írásmódjukkal, esetleg a témaválasztásaikkal formálják az olvasót, aki ezáltal teljesen máshogyan kezdi látni a világot és benne az irodalmat, vagy egyáltalán azt, hogy mi is számít irodalomnak. Számomra ilyen szerző volt — kronológiai sorrendben — Déry Tibor, Ottlik Géza, Esterházy Péter, Isaac Asimov és Karl Ove Knausgård. Most az utóbbiról, erről a hagyományokat és szabályokat semmibe vevő norvég íróról és fő művéről, a hatkötetes Harcomról fogok írni.

A rám nagy hatással levő szerzők között elsőként említettem Déry Tibort, akinek a naplóregényeit valamikor az általános iskola vége felé, a gimnázium elején kezdtem olvasni. Megfogott az, hogy a leghétköznapibb dolgokról is úgy tudott írni, hogy azt én izgalmasnak, érdekesnek, olvasásra érdemesnek tartottam már tizennégy-tizenöt évesen is. Írt például a kertjéről, annak változásairól az évszakok során, arról, hogy elszáradt vagy megbetegedett a leander, írt a kutyájáról, melyet gyerekként sokan éppen a Niki című regényből ismertünk meg, hiszen az író annyira megszerette a kis foxit, hogy egész történetet kanyarintott köréje. De írt arról, mit ebédelt, ki látogatta meg, pihent-e délután, mennyit dohányzott, és hasonlókról. Szóval valóban a leghétköznapibb dolgokról. Tehát nem a téma volt az, ami az olvasót bevonzotta. Akkor hát mi? A stílus, a megfogalmazásmód, a más nézőpontból láttatás képessége. Addig elmentem a száradó bokrok mellett anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is jelent az, ha elszárad egy növény. A leanderről olvasott kis bejegyzés után viszont ezen is elgondolkodtam, megvizsgáltam, hogy a saját kertünkben melyik növény beteg, és melyik burjánzik.

Akkor még nem tudtam, de ezzel ráléptem egy olyan útra, ahol nem az önéletrajzok érdekelnek majd igazán, amikor irodalomról van szó, nem a nagy, életutat meghatározó események, hanem az íróknak ezek a kis megfigyelései, hétköznapi leírásai. Déry Tibor után négy-öt évtizeddel pontosan ugyanezt az aprólékos, nagyon részletgazdag életírást találtam meg Karl Ove Knausgård Harcom sorozatában. A hosszas bevezetés után könnyű lenne azt mondani, hogy a múlt élményei vezettek arra, hogy elolvassam ennek az akkor még számomra teljesen ismeretlen, ám közben irodalmi rocksztárrá vált norvég írónak a több ezer oldalas autofikcióját, de ennél azért többről van szó.

Amíg Déry Tibor (és természetesen több más szerző is az utóbbi évszázadok során) inkább naplót vagy naplóregényt írt, addig Karl Ove Knausgård regényt, folyó szöveget ír egyes szám első személyben, de ez a regény olyan részletgazdagon, szinte percre lebontva tárja fel a szerző életét a gyerekkorától a könyvek megírásának pillanatáig, hogy az még egy naplóban is túlzás lenne. És akkor mégis mi visz rá arra, hogy egy teljesen ismeretlen ember teljesen hétköznapi életéről olvassunk? A stílus, a megfogalmazásmód, a látásmód. Knausgård úgy formálja a mondatokat, hogy muszáj továbbolvasni, nem lehet abbahagyni. 

Harcom

A Harcom sorozat nem véletlenül kapta ezt a címet (norvégul Min kamp), és ha ez bárkit is a Mein Kampfra, Adolf Hitler saját világnézetét és programját bemutató írására emlékeztet, az sem a véletlen műve. A szándékosan botrányos cím a figyelmet igyekszik megragadni, Németországban viszont éppen ezért egyáltalán nem ezen a címen, hanem külön-külön címeken jelent meg a regényfolyam. Ezeket a címeket használták a magyar fordítás során is alcímként. Így a kötetek sorban a Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok és Harcok címet viselik, és valójában végigkísérik az író életét egészen kisgyerek korától.

Az egész történet a szerző apjának a halálával kezdődik. Ez kényszeríti rá az írót arra, hogy visszatérjen a családi házba, ahol feltolulnak az emlékek, melyeket az olvasóval is megoszt. Nem egy vidám, gondtalan gyerekkor képe ez — nagyon szigorú, alkoholistává váló apával, váló szülőkkel, a ’70-es évek identitáskereső Norvégiájával —, de valahogy mégis bevonz bennünket, és érdekelni kezd a kis Karl Ove sorsa, illetve az az út, amelyet bejárt, hogy végül íróvá váljon. Mert nem volt ez egy egyenes út, az már az elején látszik.

A második kötetben már a felnövő fiatal férfit látjuk, aki szerelmes lesz, szakít, boldog, nem boldog, elköltözik, megismeri a feleségét, megházasodik, és igyekszik beletanulni az apaszerepbe. A férfilélek mélységeibe vezet be a Szerelem című kötet, megtudhatjuk belőle, mi vezérli a férfiakat, amikor megismerkednek egy nővel, hogyan döntenek, hogy kit kérnek feleségül, és hogy mennyire küzdenek új identitásukkal apaként, mennyire igyekeznek túlélni az unalmas hétköznapokat. Ez az új szerepben való önfeltalálás nagyon megfogott, mert éppen akkor olvastam ezt a kötetet, amikor én is próbáltam megfelelni mindenféle külső képnek arról, hogy milyen egy feleség, anya, dolgozó nő, és hogy én miért nem találom meg a teljes boldogságot ebben a hármas szerepben. Aztán, ahogyan Knausgård is lassan beletanult az új szerepébe, és valójában elfogadta, de magára formálta, úgy alakultam én is, és ez egy újabb olyan kapcsolódási pont volt, amely miatt tovább kellett folytatnom az olvasást.

A több mint 3600 oldal végigolvasása közben azt is megtudjuk, mennyit küzdött azért, hogy író lehessen, hogy ő maga érezte magában a tehetséget, de főleg a vágyat arra, hogy híres legyen, ám a környezete ezt nem igazán igazolta vissza, az íróiskolában sem teljesített úgy, ahogy szerette volna, és sokáig senki nem ismerte el. Olvashatunk a próbálkozásairól a nőkkel, félrelépéseiről, szennyes gondolatairól, elítélhető viselkedéséről, megtudjuk, hogy igazából mindig is zárkózott típus volt, ezért az apja túl lányosnak tartotta, nagyon nehezen találta meg önmagát vagy az identitását, vagy inkább nehezen fogadta el ő maga is, hogy ilyen, mert nem ezt a példát látta. Leírja frusztrációit, majd az egyre inkább érkező sikereket, melyek a magánéletben és a szakmai életében is megtalálják. Nem maradhat így ki válása, második felesége, a feleség pszichiátriai kezelése, négy gyerekének nevelése, barátságai és a hétköznapiság megszeretése sem.

A regényfolyam második részének írásakor már érkeztek reakciók az első kötetre, így az is bekerült ezekbe a szövegekbe, hogy a nagybátyja például pert indított ellene, mert bemocskolja a család nevét, hiszen ahogyan ír, amikor ír, azok többsége valóban megtörtént, ám a családtagok szerint nem mindig úgy, ahogyan azt Karl Ove Knausgård lejegyezte. Később második feleségétől is elvált, aki közben maga is író lett, és nem szívesen nyilatkozik arról, milyen volt Norvégia ma már legismertebb szerzőjével együtt élni, illetve arról sem, hogyan érintette, hogy a volt férje a pszichés gondjairól ilyen nyersen írt.

A hatodik kötetre elfáradtam, de szerintem maga a szerző is. Vagy éppen akkor kapcsolt rá? Ez a leghosszabb, mintegy ezeroldalas, és a szerző nagyon sok oldalt szán Hitlernek, illetve a náci vezérről szóló eszmefuttatásának. Nyilván ezzel akarta megmagyarázni, hogy miért Harcom lett a regényfolyam címe, de én ezt elég feleslegesnek és igazán unalmasnak éreztem. Elolvastam azt a részt is, csattanót várva, de szerintem az a néhány száz oldal simán átugorható, a történet nélküle is élvezhető. 

Folytatás?

A Harcom sorozat után Knausgård írt egy négykötetes Évszakok sorozatot, melynek a stílusa nagyon hasonlít a Harcomhoz, de ez inkább naplószerű, és egy-egy fogalmat vagy jelenséget jár benne körül a szerző, a könyveket ugyanis születendő lányának írta, és úgy igyekszik megmutatni benne a világot, illetve annak egy-egy részletét, például egy katicabogarat, ahogyan szeretné, hogy azt a lánya majd lássa.

Az önéletírások után viszont egy teljesen fikciós sorozatot kezdett el, melynek eddig két kötete (Hajnalcsillag, Az öröklét farkasai) jelent meg. Ezekben a történet már nem róla szól, de a stílus továbbra is lebilincselő.