Negyven év múlt el azóta, amióta a Chicagói Iskola a magyar származású Milton Friedman neoliberális közgazdásszal az élen és az amerikai nagyvállalatok, illetve az IMF és a Világbank vezetésével sokkterápiát hajtott végre Chilében. Mindezt Augusto Pinochet tábornok puccsa és Salvador Allende demokratikusan megválasztott államelnök meggyilkolása előzte meg. Nem sokkal később Chilében egyik napról a másikra kiárusították az állami vagyont, embereket bocsátottak el a munkahelyükről, az élelem, a víz, az áram és a fűtés ára megháromszorozódott, a fizetések azonban nem változtak vagy devalválódtak. A nyolcvanas években Chile polgárai nagyobb nyomorban éltek, mint bármikor történelmük folyamán.
Ugyanez a „terápia” következett aztán Argentínában, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában, majd a berlini fal leomlása után Kelet-Európában, Oroszországban, később Ázsia néhány államában, de természetesen a Balkán országaiban is.

Egy százalék gazdag, kilencvenkilenc százalék szegény

A cél mindig ugyanaz: a teljes hatalmat a nagy cégek kezébe összpontosítani, ami végül az egy százalék gazdag és a 99 százalék szegény állapotához vezet, s ennek következményeként a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek, a középosztály pedig megszűnik.
Ezt a filmet sajnos — a számos figyelmeztetés ellenére — Szerbiában is végignéztük az október ötödikei fordulat után. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Világbank egykori alelnöke is azok között volt, akik felhívták az ország figyelmét arra, hogy mire számíthat, ha a makrogazdaságot az IMF és az Egyesült Államok fogja irányítani. 2001-ben tett belgrádi látogatása során, a Zoran Đinđić miniszterelnökkel való találkozása után a következőket mondta az Ekonomist magazinnak:
— Számos olyan eset van, amely azt mutatja, hogy az IMF tanácsai nincsenek összhangban egy-egy ország érdekével. Ezért maguknak is a diplomácia eszközeivel kell szembeszegülniük az IMF sokkterapeutáival, s védelmezniük kell a saját érdekeiket, mert a tranzíció szerepe az egész társadalomra nézve magánál a gazdaságnál is jelentősebb.
Jože Mencinger nagy tekintélyű közgazdász, a szlovén kormány egykori alelnöke is, egyike azoknak, akik elutasították az IMF „segítségét”, szintén figyelmeztette Szerbiát:
— Azt üzenném a jugoszláv kollégáknak, hogy ne nagyon támaszkodjanak a külföldi közgazdászok tanácsaira. A kilencvenes évek elején közülük némelyek azt tanácsolták nekünk, hogy rögzítsük a tolár árfolyamát, de mi ezt elutasítottuk. Megköszöntük Jeffrey Sachsnak a fáradozásait, s megmutattuk neki a Szlovéniából kivezető utat.
Tudták ezt a lengyel szakemberek is, és 1993-ban a gazdasági és társadalmi reformoknak egy saját útját választották, akárcsak a horvátok Horvátországban (elsősorban Branko Horvatnak köszönhetően).

A politikai piramis csúcsára szakmailag igen problematikus személyek kerültek

Mladen Kovačević közgazdász professzor részt vett a megbeszéléseken, így tanúja volt annak a döntésnek, hogy Szerbia a neoliberális koncepció útjára lép. Kovačević kritizálta és figyelmeztette a szerb gazdasági reformok vezetőit. A Novostinak adott interjúban emlékeztet a 21. század első éveire.
— A demokrácia meghódítása után, a helyzetből adódóan, a politikai piramis csúcsára szakmailag igen problematikus személyek kerültek: elsősorban a G17 szakembereire, Mlađan Dinkićre, Miroljub Labusra, Mirko Cvetkovićra, Aleksandar Vlahovićra, Goran Pitićre és Božidar Delićre gondolok, akik közül ez utóbbi Jeffrey Sachs asszisztenseként már részt vett hasonló projektumokban a Szovjetunió szétesése után. A gazdasági reformok e kéretlen vizionáriusainak egy része meggyőződésből, másik része pedig pénzügyi érdekeltségből ignorálta mindazokat a hazai és külföldi figyelmeztetéseket, amelyek az IMF által javasolt receptek elvetéséről szóltak. Teljesen figyelmen kívül hagyták Oroszországnak, Ázsia egyes országainak és Argentínának a súlyos gazdasági helyzetét, amit elsősorban a neoliberális makro-gazdaságpolitika idézett elő, s amelyet Ronald Reagan és Margaret Thatcher óta hirdet és végrehajt az IMF és a Világbank.
A fent említett urak előbb aláírták az IMF-fel való megegyezést, majd elindították a magánosítást. A privatizációs törvény is minden nehézség nélkül átment a parlamenti procedúrán. Ezzel pedig megnyílt az út Szerbia kifosztása előtt.
2000 végén és 2001 elején a G17 képviselői, elsősorban pedig Miroljub Labus és Mlađan Dinkić a média útján közölték, hogy kidolgozott programjuk van a gazdasági reformokra.
— Annak ellenére, hogy figyelmeztettünk: nem okos dolog az állami vagyon kiárusítása, különösen akkor nem, amikor nincsenek meg azok az intézmények, amelyek biztosítani fogják a magánosítás törvényességét, illetve Chile, Oroszország, Macedónia, Horvátország és más államok példáját is felhoztuk, Dinkić, Labus, Đelić, Vlahović és a kormány többi tagja nem idegeskedett.
Abban az időben Mlađan Dinkić úgy nyilatkozott, hogy a reformokért Nobel-díjat érdemelnek, Božidar Delić pedig arról áradozott, hogy három év múlva Szerbia a Balkán vezető állama lesz, hogy 2004-ben jelölik az EU-tagságra, s az ország olyan gazdasági növekedés előtt áll, amiről majd mint a „szerb csodá”-ról fognak beszélni.
Hogy ez csak üres beszéd volt, az gyorsan kiderül a dinár túlértékeltségének következményeiből és a behozatal elhamarkodott liberalizációjából, ami a hazai termelés megfojtásához vezetett — mondja Kovačević professzor.
Hozzá kell azt is tenni, hogy a gazdasági döntéseket hozó mindenkori kormánytagok az IMF tanácsait követték.
— Ezt bizonyítják azok az elismerések, amelyeket ezektől az intézményektől kaptunk, s amelyek — a legfinomabban szólva is — hazugságokon alapultak — summázza Kovačević.
— 2003 áprilisának végén az IMF főigazgatójának első helyettese, Anne Krueger úgy nyilatkozott, hogy Szerbia és Montenegró gazdasági helyzete javul, csökken az infláció és a külkereskedelmi deficit. Ez egy ortodox hazugság volt, mert a külkereskedelmi hiány évről évre növekedett. Szerinte és az IMF mint intézmény szerint azok a tények, hogy a munkanélküliség konstans növekedésben volt, és hogy a munkavállalók száma állandó csökkenést mutatott, nem érdemeltek külön figyelmet, mert ők úgy látták, hogy ez nem gazdasági, hanem szociális probléma.

A külföldi bankok nem a fejlődést, a termelést, a gazdaság modernizációját finanszírozzák

Dr. Jovan Dušanić is egyike azoknak, akik az elmúlt tizenhárom évben hevesen ellenezték a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, vagyis Szerbiában véghezvitt reformokat. Számos tanulmányban, előadásban igyekezett rámutatni arra az átverésre, ami a polgárok háta mögött történt.
— 2000 óta Szerbiában olyan gazdaságpolitikát folytatnak, amely a washingtoni megállapodással van összhangban, s amely elsősorban a világ oligarchiájának és a nagytőkének az érdekeit szolgálja a polgárok kárára. Ezzel a programmal más posztszocialista országokkal együtt Szerbiát is megfosztják természetes erőforrásaitól. A földnek erre a részére mint az olcsó és jogfosztott munkaerő vidékére tekintenek, amely kiváló terep a nyugati államok bankszolgáltatásaihoz — ezek már Dušanić professzor szavai.
2002 elején döntés született arról, hogy megszüntetnek négy nagy hazai bankot. 
— Amikor Dinkić a Nemzeti Bak kormányzójaként megkezdte a reformokat, a bankárok körében ismertek voltak a többi tranzíciós ország pozitív és negatív tapasztalatai is, illetve az a tény, hogy az EU tagállamaiban a tőkének legalább 80 százaléka a hazai bankok kezében volt. Ekkor figyelmeztettem (felhívva a figyelmet más országok negatív tapasztalataira), hogy a külföldi kézben levő bankok nem a fejlődést, a termelést, a kivitelt, a gazdaság modernizációját és a munkahelyteremtést fogják finanszírozni, hanem a lakosság számára fognak drága hiteleket kihelyezni, elsősorban behozatali árura, s ezzel hatalmas profitra tesznek szert, aztán pedig kiviszik az országból — mondta a Večernje novostinak Dušanić professzor.
Mindezzel egyetért az Adóhivatal igazgatói tisztségét 2001 és 2003 között betöltött Aleksandar Radović is, akit annak idején Božidar Delić javasolt erre a tisztségre. Radović feladata volt az ún. extraprofit megfizettetése is. Elmondása szerint amikor rájött arra, hogy a törvény nem minden oligarchára vonatkozott egyformán, önként távozott erről a tisztségről.
— 2000-től nagy ambíciók voltak arra, hogy Szerbia normális állam legyen, de gyorsan kiderült: végül minden csak arra koncentrálódott, hogy ki fog több pénzt összeharácsolni. Én nem kívántam ennek az apparátusnak a része lenni — mondja Radović, aki időközben A liberalizmus alkonya címmel írt könyvet.
Szerbia ma is teljesen az IMF-től függ, attól az intézménytől — milyen ironikusan hangzik! —, amelyet  a második világháború után elsősorban azért hoztak létre, hogy segítsen azoknak az országoknak, amelyek recesszióba süllyedtek, hogy ne ismétlődhessen meg ugyanaz a helyzet és gazdasági krízis, amely anno kitermelte magából azt az embert, aki Adolf Hitler néven vonult be a világtörténelembe.