Hogyan élünk?

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Hogyan élünk?

Egy könyvbemutatón vettem részt nemrégiben, ami önmagában még csak hír sem lehetne számomra, hiszen azok közé tartozom, akik rendszeresen megjelennek a kulturális eseményeken, rendezvényeken. Itt mégis megragadott valami, a szerző néhány mondata, amitől azóta sem tudok szabadulni. A versek írója fal...

Egy könyvbemutatón vettem részt nemrégiben, ami önmagában még csak hír sem lehetne számomra, hiszen azok közé tartozom, akik rendszeresen megjelennek a kulturális eseményeken, rendezvényeken. Itt mégis megragadott valami, a szerző néhány mondata, amitől azóta sem tudok szabadulni. A versek írója falusi plébános, aki nem is akar ennél több lenni. És magyar. Olyan magyar, aki a magyarságát - bevallása szerint - csendesen szeretné ápolni tovább. Véleménye szerint a magyarság nem kokárda, nem árvalányhajas kalap, nem rámás csizma, a magyarság a szívben van. Az esten elővett a zsebéből egy kis cetlit, és felolvasta róla a legutóbbi versét, amelyet nemzeti ünnepünk alkalmából vetett papírra. Ebben többek között elmondja, hogy nem támogatja a pártokat, pedig hall róluk sokat, igaz, főleg azt, hogy egyik a másikba mart. Talán nem haragszik meg a plébános úr, ha most megkísérelem idézni néhány sorát a magnófelvétel alapján: ,,Csendben, de rendületlenül, magyarul szólok szüntelenül. / Kérem, mit Szent István akart, nagy Isten, áldd meg a magyart!”
Mélységesen egyetértek vele, hiszen a harsány, melldöngető magyarságot, amely csak a nagy szavakban jut kifejezésre, esetenként éppen a nemzeti ünnepeinken, mindig is hamisnak, visszatetszőnek találtam. Sokkal inkább becsülöm azokat, akik csendesen teszik a dolgukat, akár egy kis eldugott faluban, távol a világ szeme elől. Hogy ezek az emberek szinte soha nem kerülnek rivaldafénybe, arról elsősorban nem ők tehetnek. Hanem azok, akik mindig egy helyre függesztik figyelő tekintetüket. Számos kis faluban bomlott ki március idusán az új nemzeti lobogónk, nemcsak a megemlékezéseken, hanem a helyi közösségek épületeinek a homlokzatán is, egyes nagyobb településeinkről, városainkról azonban ugyanez nem mondható el.
Jóleső érzéssel töltött el minket, hogy a magyarittabéi Kossuth-szobornál három vajdasági magyar pártunk elnöke jelent meg, de aztán, a beszédeket hallgatva, rá kellett jönnünk, hogy nem a közös és méltóságteljes ünneplés szándéka hozta el őket. A három közül kettő arra használta fel ezt a szent napot, hogy a pártját, terveit és programját népszerűsítse. Ebben csatlakozott hozzájuk a Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki a felszólalásában a történelmi áttekintés után szintén a saját eredményeiket sorolta. Nem biztos, hogy erre éppen ez a hely és ez az esemény a legalkalmasabb. Március 15-e és a következő nemzeti ünnepeink is szóljanak elsősorban arról, hogy magyarok vagyunk és vállaljuk azt. Párthovatartozás nélkül.
Az egyik kisvárosban a temetőbeli koszorúzáson két politikusunk a beszédében szinte összevitatkozott azon, hogy van-e sajtószabadság vagy nincs. Egyik szerint van, a másik szerint nincs. Miközben mindkettő a saját érveit sorolta, a munkájukat végző újságírók zavartan álldogáltak, és azt sem tudták, hova nézzenek kínjukban. Mert ebben a kérdésben talán ők lehetnének a leginkább ,,megmondhatók”. Csak éppen senki sem kérdezi tőlük, inkább eldöntik helyettük.
Egyik kollégámmal viszont a Bocskai-ruháról vitatkoztunk. Pontosabban: nem is vitatkoztunk, csak ütköztettük a nézeteinket. Szerinte a XXI. században már nem sok értelme van ilyesmit felvenni, idejétmúltnak számít, nem az európai gondolkozásmódot képviseli. Én viszont úgy tartom, hogy nagyon szép viselet, melyet bizonyos napokon, mint amilyen például március 15-e, nyugodtan fel lehet venni. Persze, nem a mindennapokra való, mert egy egyszerű hétköznapon én is megmosolyognám azokat, akik ilyenben feszítenek. És ettől még én is európai gondolkozásúnak tartom magam. Elvégre nem egy újabb olvasztótégelybe készülünk.
Ha már a ruhát hoztam szóba, nem állom meg, hogy ne írjak le néhány mondatot a politikusaink öltözködéséről. Bizony, csak kevesen tudják, vagy törődnek azzal, hogy öltönyhöz és nyakkendőhöz nem húzunk sportszabású, annak megfelelő anyagból készült rövid kabátot, esetleg dzsekit, nem teszünk fel micisapkát és zöld, leginkább vadászkalapra emlékeztető fejfedőt, hogy a kopott, lógó farmernadrágról, kinyúlt pulóverről ne is beszéljünk. Hogy ezek csak külsőségek volnának? Nem hiszem. Gondolnunk kellene arra is, hogy a képsorok a sajtóban és a tévében bejárják szinte az egész világot. Máshol szakemberek foglalkoznak a közszereplők nyilvános megjelenésével, öltözködésével, mi még messze vagyunk ettől. Különösen, ha igény sincs rá.
A napokban ismét hallottam és olvastam azt a mondást, amely lassan már szállóigévé, védjegyünkké vált: Tavasz van, és mi még mindig Szerbiában élünk. De legalább élünk - teszik hozzá sokan. Sajnos, ez már nem elég. Jó lenne, ha egyszer már a hogyan élünk? kérdésre is kielégítő választ tudnánk adni.
Címkék: Hogyan élünk?
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hogyan élünk?
Bánáti Újság
  • Cs. B. B.
  • 2012.08.01.
  • LXVII. évfolyam 31. szám
Hogyan élünk?
Szabadkai Napló
  • (re)
  • 2012.07.11.
  • LXVII. évfolyam 28. szám
Facebook

Támogatóink