* Kevés magyar logopédus van Vajdaságban. Pedig egyre slendriánabbul beszélünk. Téged mi kanyarított efelé a színművészeti akadémia után?

— Anyukám azt tanította, hogy írni egyféleképp lehet: helyesen, s én azt gondolom, hogy ez a beszédre is érvényes. Főleg, ha az ember közönség előtt beszél, színpadon, televízióban, rádióban s egyéb nyilvános helyen (gondolok itt a pedagógusokra is), akkor muszáj helyesen beszélni. Az egyetemen nagyon jó beszédtanáraim voltak Kovács Frigyes és Jónás Gabriella személyében, és Frigyes már akkor mondogatta, hogy lát bennem potenciált. Beültette a bogarat a fülembe. Dolgoztam egy ideig az Újvidéki TV-ben s az Újvidéki Rádióban is bemondóként, innen jött az újabb visszaigazolás, hogy milyen szépen beszélek. Ami nekem természetes volt, arra a többiek rácsodálkoztak. Rájöttem, hogy ha elém raknak egy szöveget, azt már elsőre jól el tudom olvasni. Szavalóversenyekre is jártam, tehát a szép beszédet már kicsi koromban megtanultam. És ebben mindig sikeres voltam. Színészként pedig folyamatosan megkérdőjeleztem magam. Talán azért is, mert nem várt huszonöt szerep és nyolc szerződés az egyetem után, elkezdtem másfelé keresgélni.

* Ekkor iratkoztál be a színházi nevelés szakra Budapesten, ha jól emlékszem.

— Így van. A színháztól nem akartam eltávolodni. Ez a szak a drámapedagógiához hasonlít, s már itt is a beszéddel foglalkoztam, a szakdolgozatomat amatőr színjátszók beszédhasználatának elemzéséből írtam. A Szép Szó Táborban diákból csoportvezetővé, majd beszédtanárrá avanzsáltam. Ezután iratkoztam be még egy egyetemre, s azt hiszem, ebben is Kovács Frigyes volt a ludas, célzottan irányított erre a pályára. Tanulni mindig szerettem, attól csak több lesz az ember, úgyhogy ismét ott találtam magam a felvételizők sorában. Először Pestre iratkoztam logopédiára, de nem volt túl előnyös az órák beosztása, én pedig akkor még a VMMSZ-ben dolgoztam, nem engedhettem meg, hogy a munkaidőm nagy részét Pesten töltsem. Átiratkoztam hát a szegedi Juhász Gyula Pedagógusképző Karra, ahol a gyógypedagógia szakon belül lehet logopédiára specializálódni. Ez már levelező szak volt, melyet persze azóta volt, hogy „kedvesen” véleményeztek, mondván: könnyű levelezőn végezni. Hát elmondanám, egyáltalán nem az. Sűrítve, intenzíven kaptunk mindent, s a számonkéréskor nem volt pardon.

* Valamiért úgy képzelem, ahhoz, hogy a beszédben jelentős és látható javulást érjünk el, el kell telnie egy bizonyos időnek. Tehát nem azonnal látszik az eredménye a logopédus munkájának.

— Ez a problémától függ. Ha valaki például azért jön el, mert az ötéves gyereke még mindig nem tudja kimondani az r-t — mely egyébként a legösszetettebb hang, általában ezt tanulják meg legutoljára —, ez esetben ha a gyermeknél minden rendben van fiziológiailag, s a többi hangot tökéletesen ejti, akkor két-három alkalom elég, hogy meglegyen az r hang is. Ehhez persze otthon is gyakorolnia kell. De volt olyan eset is, ahol sok hang hiányzott, azt sem tudtam, hol kezdjük, a gyerek beszéde érthetetlen volt. Ez már egy lassabb fejlődési folyamat. Szeretek videófelvételeket készíteni, egyrészt, hogy a szülők tudják, mit kell a gyerekkel otthon gyakorolni, másrészt, hogy egy év múlva visszanézve lássák, hova jutottunk el. Figyelem, koncentráció, gyakorlás. Ezek a legfontosabb tényezők. És hogy megmaradjon a gyerek kedve. Ha nem hozok ezer játékot, gyakorlatot, nem bohóckodom és varázsolok, hiába minden. Ha nyelvizom-erősítő gyakorlatokat végzünk a levegőbe, két perc múlva unalmas lesz, de ha egy sóspálcát kell megtartani, vagy bekenem a gyerek száját Nutellával, s azt kell lenyalnia, ami szintén nyelverősítő, máris több kedve lesz hozzá.

* És mi a helyzet a felnőttekkel, színészhallgatókkal?

— Náluk általában megvan minden hang, de nem olyan tökéletes, amilyennek lennie kell. Felnőtteknél ez hosszabb folyamat, de ha felismerik a fontosságát, ki lehet javítani. Nehéz a sok év alatt automatizálódott nyelvet átszoktatni, pedig ez lenne a lényeg. Hogy ne csak akkor tudjon szépen beszélni, ha nagyon koncentrál, hanem a hétköznapokban is.

* Volt nagyobb sikerélményed? Akinél nagyon meg kellett dolgoznod a szép beszédért?

— Volt, persze. Volt olyan gyerek, aki nem akart beszélni. Sem velem, sem otthon a szülőkkel. Ezért hozták el. Meg kellett nézni, mi lehet ennek az oka. Szervi baj vagy mentális érintettség, esetleg valami egészen más? Sokszor a gyerekek azért nem beszélnek, mert nem érzik szükségét, hiszen minden gondolatuk ki van találva. Sokat dolgoztunk, s olyan szintre jutottunk el a kislánnyal, hogy azóta be nem áll a szája. Egy nagy kinyílás történt nála, ami azt hiszem, sokban nekem köszönhető.

* Most először dolgoztál úgy az Újvidéki Színházban, hogy logopédusként figyelted a próbákat. Az idióta című előadás színészcsapatának beszédével foglalkoztál. Ez nálunk igen ritka, ráadásul érdekes helyzet lehetett, hiszen te magad színész is vagy. Elfogadták az észrevételeidet?

— Nálunk ritka, de Magyarországon több színházban ez egy bevett és működőképes dolog, melyre szerintem a vajdasági színházaknak, színészeknek is szükségük lenne. Legalább egy próbafolyamat elején, közepén és végén benézni, kijavítani a beszédben a nagyobb hibákat. Újvidékre azért kerültem, mert egy északmacedón rendezővel dolgozott a társulat, aki nem ért magyarul, ráadásul nagy anyagról van szó, több mint háromórás az előadás, rengeteg szöveggel, monológgal. A színészek hatványozottan érzékenyebb emberek. Nem mindenki veszi jótanácsnak, ha mondok neki valamit. Pedig nem kritizálni akarok, csak javítási szándék van bennem. Annak örülök, hogy Pongó Gábor, a darab főszereplője, akivel régi jó barátok is vagyunk, nem kritikának élte meg, sőt, külön igényelte a segítséget. Egyébként ő volt az első, aki már akkor megkeresett, amikor elkezdtem Újvidéken dolgozni. Az ő szövegkönyvében minden egyes problémás hangot bekarikáztam, ő pedig gyakorolt. Rengeteget dolgozott. Sokszor próba előtt és próba után is. Emberfeletti munkát végzett a beszédén. Remélem, még sok ilyet fogok tapasztalni, mert jó lenne, ha a színészek az akadémia elvégzése után is edzésben tartanák a szép beszédüket. 

* Észrevettem, hogy bizonyos helyzetekben máshogy beszélek én magam is. Máshogy, ha egy szöveget olvasok fel, máshogy, ha interjút adok, máshogy otthon Becsén, máshogy Budapesten. Te mindig szépen és helyesen pergeted a szavakat?

— Dehogy. Én is váltok. Ezt kódváltásnak hívják egyébként. Már a határon más szavakkal nyújtom át az útlevelem. Más szókészletet használunk, máshogy képezzük a hangokat, ha például Magyarországon vagyunk. A nyílt e-t használjuk a középzárt helyett, s a hangok is mások. Egyszer az öcsémnek mesét olvastam, s azt mondta: ne ezen a szavalós hangodon meséld. S észrevettem azóta, hogy amint egy irodalmi szöveg kerül a kezembe, már egy mélyebb, barnás hangon szólalok meg, jobban odafigyelek a kettős mássalhangzókra, a szóvégekre. Az a jó, ha az ember könnyen tudja váltogatni beszéden belül ezeket a kódokat. 

* Ti otthon két nyelven beszéltek a gyerekekkel, Boris szerbül, te magyarul, így ők is tökéletesen ismerik mindkét nyelvet.

— A kétnyelvűséggel sokat foglalkoztunk, a férjem pszichológus, ő azzal a részével, én pedig logopédusként a másik oldallal. Elolvastuk, mit ajánlanak a szakemberek, és mindenhol ugyanazt találtuk: a gyerek személyhez és helyhez köti a nyelvet. Ha az apa csak A nyelven beszél hozzá, az anya pedig B nyelven, akkor meglesz az apanyelv és az anyanyelv. Illetve a család nyelve, hiszen van, akinél az egy harmadik, egy C nyelv. A gyerekeim sokkal jobban beszélnek szerbül, mint én, mellettük tanultam meg én is egyre jobban. Nem gondolom, hogy a kétnyelvűség bármit rontott volna, vagy hogy magyarul rosszabbul, szegényesebben fejeznék ki magukat, sőt. Mindenre öt szinonimát hoznak, választékosan beszélnek. De ez azért is van, mert sokat olvasunk nekik, gyakran beszélgetünk. Inkább azt érzem, hogy nekem mekkora hiányosság, hogy nem tanultam meg tökéletesen szerbül. Jedan hleb vagy jedna hleba? Ettől lehet, a mai napig zavarba jönnék, ne nevess. Én ha tehetném, mindenkinek azt javasolnám, hogy ha tud elég időt tölteni a gyerekével, hogy a magyar anyanyelvét megfelelő szinten tartsa, akkor írassa be szerb nyelvű óvodába. Egy új nyelv csak gazdagítja az embert. Ráadásul ha valaki úgy nő fel, hogy két nyelvet beszél anyanyelvi szinten, könnyebben tanul meg később egy harmadikat is.

* És hova fordulhat az, aki a saját vagy a gyermeke beszédén szeretne javítani?

— Az a baj, hogy nagyon kevés magyar nyelvű logopédus van Vajdaságban. Nyugat-Bácskából is jönnek hozzám, másfél órát utaznak ezért. Szabadkán, Becsén, Zentán, Topolyán tudom, hogy van magyar nyelvű logopédus, de kevesen vagyunk, s egyre több a beszédhibás gyerek. Miért? Mert sokat tévéznek, mobiloznak, ráadásul már egészen pici koruktól kezdve. A szülők le vannak terhelve, rengeteget dolgoznak. S azt is értem, hogy miközben az anyuka a gyermeket tologatja, inkább híreket olvas, üzeneteket ír, mint hogy a gyerekhez beszéljen. Pedig nagyon fontos, hogy a kicsi lássa, hogyan mozog a száj, hogyan képezzük a szavakat. És tudom, elcsépelt, de valóban minden felgyorsult, a szülőknek nincs napi fél órájuk leülni a gyerekkel azt mondogatni, hogy al-ma, re-pü-lő. Főzni kell, teregetni, dolgozni rohanni. Már nem él együtt több generáció, hogy addig a nagymama vagy a nagynéni vigyázzon a gyerekre, és sokszor az esti mese is instant, a rajzfilmek javarésze szinkronizált, máshogy mozog a szereplők szája, ebből sem tanulhatja meg a gyerek, hogyan kell egy hangot képezni. A pedagógusok sem a legjobb mintát mutatják, mert az ő képzésükben sincs túl nagy hangsúly helyezve a beszédórákra, márpedig a gyerkőcök több időt töltenek oviban, mint otthon. Szóval foglalkozzunk a szép beszéddel, és tanuljatok logopédiát, szükség lenne rá.