— Életemben sok mindenről lekéstem — mondja az asszony —, csupán arra nincs még késő, hogy elmondjam, miért lettem orvos. Történetünk anyám halála óta kikívánkozik belőlem, de mindig úgy éreztem, nem tartozik másra. Aztán olvastam a különféle élettörténeteket, melyeknek központi alakjuk az egyik szülő volt, így kaptam bátorságot én is. Édesanyám ennél sokkal többet érdemelne, de sajnos mást már nem tehetek. Amivel segíthettem volna, arról annak idején lekéstem, így csak ez a beszélgetés maradt…

Egy Tisza menti, bánáti, pici faluban születtem, egy jómódú parasztgazda egyetlen unokájaként. A szüleim szerelme külön történet lehetne, anyám ugyanis egy csodálatosan szép cigány lány volt, az apám pedig egy híres gazda legidősebb fia. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy valóban szerették egymást, és apámnak volt bátorsága szembeszállni az apja akaratával. Azt mondta, ha nem egyezik a házasságával, csak szóljon, ő azonnal átköltözik a magyarországi rokonokhoz a lánnyal, akit szeret. Apám talpraesett, öntudatos fiatalember volt, aki nemcsak szorgalmasan dolgozott a család birtokán, hanem vezette is azt. Okos, haladó szellemű termelőnek tartották. Én azt hiszem, a nagyapa elsősorban ezért engedett a „hadüzenetnek”.

Megtartották az esküvőt, és a fiatalok ott maradtak a tanyán. A családi házhoz építettek még néhány helyiséget, külön bejáratot is, így ha apa úgy akarta, nem kellett találkoznia a szüleivel napközben. Én voltam az ajándék az első házassági évfordulóra, azon a napon születtem ugyanis, amelyen apám és anyám megesküdtek. Állítom, hogy szép gyermekkorom volt. Még a nagyszülőkkel sem volt semmi gond, engem nagyon szerettek. Anyámat viszont annál jobban utálták. Később mesélte, hogy amikor a nagymama üvöltött rá, én mindig sírni kezdtem. Semmit sem értettem, de éreztem, hogy valami csúnya dolog történik. Anyámat egyfolytában alázták, emiatt gyakoriak voltak a heves szóváltások, fenyegetések, amit a szüleim megelégeltek, és a városba akartak költözni. Apámnak sikerült állást találnia egy mezőgazdasági gyógyszertárban, és már költözködni akartak, amikor infarktust kapott. A temetés után kezdődött anyám igazi kálváriája. Istenem, de sokszor kívántam, hogy férfi legyek, és jól odamondjam a nagyszüleimnek, amit megérdemeltek. De sosem mertem. Anyut valósággal rabszolgaként kezelték. Törékeny termetű asszonyként nem sokáig bírta a „strapát”. Középiskolás koromban sokszor javasoltam, hogy költözzünk el, de édesanyám tisztelte a nagyiékat és a saját szüleit is, akik mindig azt mondták, hogy amit isten összekötött, azt ember nem szedheti szét. Pedig apa már halott volt, anyámat csak az íratlan normák kötötték az anyósáékhoz. Amikor először dőlt ágynak, nagyon megijedtem. Pályaválasztás előtt álltam, de nem tudtam, fedezik-e majd a nagyiék az egyetemi tanulmányaimat, hiszen amikor anyut orvoshoz kellett vinni, állandóan az volt a gond, hogy az nagyon drága. Elhatároztam, hogy orvosi karra iratkozom. Rengeteget tanultam, és megfogadtam: bármennyibe kerül is, befejezem az egyetemet, és meggyógyítom az édesanyámat.

A nagyiék eleinte ellenezték, hogy Újvidékre menjek, de a sikeres felvételi után közöltem, megyek, és ha anyuról nem gondoskodnak, őt is magammal viszem. A nagymama inkább a szégyen elkerülése miatt, mintsem emberségből mondta azt, hogy anyu maradjon otthon, de vigyázzak, mit csinálok, mert ők nem hajlandóak engem is iskoláztatni, meg anyut is gyógyíttatni. Októberben költöztem Újvidékre, és anyu már karácsonykor ott volt velem az albérleti lakásban, még megfürödni sem engedték ugyanis. Ne tudja meg, hogyan fejeztem be az egyetemet: napközben az előadásokra, gyakorlatokra jártam, este egy szabadkai gyár újvidéki kirendeltségének irodáit takarítottam. Reggel 5-kor keltem, kerékpárral elmentem az autóbusz-állomásra, és az idősebb, piacra járó asszonyok csomagjait vittem a futaki piacra. Este főztem, beszélgettem anyuval. És könyörögtem, még egy kicsit tartson ki, még csak másfél év kell a diplomáig, és utána az első páciensem lesz, akit meggyógyítok: tudással, gyógyszerekkel és mindenekelőtt határtalan szeretettel. Mondtam, hogy ha nem tart ki, akkor a kétségbeesett igyekezetem hiábavaló. Anyám megvárta, hogy befejezzem az egyetemet. Az egyik kolléganőm szüleinek hála kerekesszéket is szereztünk. Aki ismert bennünket, és ott volt a diplomaosztón, sírt. Egy hónap múlva temettem el az édesanyámat. Betartotta az ígéretét: megvárta, amíg diplomázok, amíg orvos leszek. Már nagyon beteg volt, alig beszélt, amikor két kezével megfogta az arcomat, és azt mondta: aranyos gyerekem, rajtam kívül rengeteg beteg ember van még körülötted, úgy gyógyítsd őket, mintha én volnék. Mintegy húsz éve, hogy orvos vagyok, és remélem, elégedett velem…

A nyitókép illusztráció