* A Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium után Belgrádba vezetett az utad. Miért Belgrád és miért művészettörténet?

— A Kosztolányiban főleg a humán tantárgyakra orientáltak bennünket, a nyelvek mellett, és én már az általános iskolában nagyon szerettem a képzőművészetet, de nem azt a részét, amikor rajzolni, festeni vagy éppen kollázsolni kellett valamit. Viszont alig vártam, hogy prezentációt lehessen készíteni egy festőművészről, mindig önkéntesen jelentkeztem. Éreztem, hogy ez nekem fekszik, és ugyanezt éreztem a gimiben is, hogy ebben jó vagyok. Szerettem felkutatni egy művész életrajzát, azt valamilyen kontextusba helyezni, összefüggéseket találni más művészekkel vagy korokkal. Szerettem a történelmet is, meg az irodalmat is. Ez a három tantárgy irányított arra, hogy művészettörténetet tanuljak. Volt bennem félelem, hogy a művészettörténet nem lesz kifizetődő, vagy nem kapok majd állást, de vettem a bátorságot, mert úgy éreztem, hogy mégiscsak hiányszakma, mert kevés a kétnyelvű művészettörténész. A mi tájegységünk művészetének kutatásában pedig fontos mind a szerb, mind a magyar nyelv tudása. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább Belgrádba megyek, hiszen csak ott van művészettörténeti szak Szerbiában. A külföldi továbbtanulást mindjárt kizártam, habár később egy szemesztert a Heidelbergi Egyetemen is eltöltöttem, de nem akartam egy másik ország művészetét túl részletesen tanulni, az itteni művészeti örökséggel akartam foglalkozni.

* Vegyes házasságból származol, de magyar óvodába, magyar iskolába és magyar középiskolába jártál. Viszont az, hogy két anyanyelved van, megkönnyítette a belgrádi tanulmányaidat?

— Igen. A Kosztolányiból nagyon kevesen vannak, akik Belgrádban tanulnak tovább. Általában Szegedet vagy Budapestet választják, néhányan Újvidéket, de Belgrád nagyon ritka. Nyilván más volt szerbül tanulni, de nem esett nehezemre. Amikor visszakerültem Szabadkára, és mind a kettőt egyaránt kellett használni, akkor vettem észre, hogy egyes szakkifejezéseket nem ismertem magyarul.

* Amikor visszakerültél az egyetem után Szabadkára, egyenes út vezetett ebbe az intézménybe?

— Az egyetemen leginkább a XIX. századi művészet érdekelt. Mesterszakon is az európai XIX. századi művészetet dolgoztam fel, a diplomamunkámat Erzsébet királyné szabadkai szobrairól írtam. Ezt azért mondom, mert nem gondoltam, hogy majd kortárs művészettel fogok foglalkozni. És amíg a mesterszakon voltam, és különböző uralkodói portrékat tanulmányoztam, fölhívtak, hogy érdekelne-e egy kurátori munka a Szabadkai Kortárs Galériában. Egy ilyen lehetőséget nem volt szabad visszautasítani.

* Hogyhogy éppen téged kerestek meg?

— Korábban megismerkedtem Ninkov Kovačev Olgával, Bácskossuthfalván egy művésztelepi találkozón. Amikor elsőéves hallgató voltam, a falutól kaptam ösztöndíjat, melyet nyáron aztán le kellett dolgozni. Egy hónapig közmunkát végeztünk, padokat festettünk, szedtük le a plakátokat, és ekkor megláttam: Szecesszió Bácskossuthfalván és Pacséron — kiállításmegnyitó. Mondtam magamban, hogy nekem erre el kell mennem. Ott megismertem Olgát, később pedig nagyon sok új lehetőséget mutatott nekem. Az ő rábeszélésére kezdtem el Bácskossutfalva építészeti örökségével foglalkozni, és ő kért fel a Vinkler-monográfia megírására is, mely tavaly év végén jelent meg. Már egyetemistaként is tartottam előadásokat a bácskossuthfalvi szecessziós építészetről Topolya Község Múzeumában és persze a faluban is. Szerintem ekkor figyelhettek fel rám. A mesterképzés végén pedig jött a telefon, hogy érdekelne-e a kurátori pozíció a Szabadkai Kortárs Galériában. Az egyetemmel párhuzamosan kezdtem dolgozni, először csak gyakornok voltam, hiszen le kellett tenni a kurátori szakvizsgát, amihez el kellett hogy teljen egy egész év.

* Ez volt 2019-ben?

— Igen, de az első évben csak a kollégáktól lestem el a szakma csínját-bínját, és nem voltak saját kiállításaim. Tanulmányoztam a galéria csaknem 1500 darabos gyűjteményét, közben megbíztak az intézmény közösségi oldalainak vezetésével. Tanulmányoztam az intézmény múltját, ahogy mondani szokás, a kutatás az intézményesített kíváncsiság. A következő évben már kurátorként is szerepet kellett vállalnom, ez 2020 elején történt.

* Egy jó kurátornak szerinted mi a feladata?

— Nagyon összetett munka ez, de talán a legegyszerűbb azt mondani, hogy kiállításokat rendez, miközben moderálja és levezérli az egész folyamatot. Minden rezdülésre oda kell figyelni, mint egy karmesternek. Kiválasztani az alkotót vagy egy tematikus tárlatot, majd összeállítani azt a hálózatrendszert, amelytől minden értelmet kap. Egy kurátor igazából új tartalmakat, jelentéseket, értékeket kreál egy kiállítás által.

* 2020-ban volt az első tárlatod. Miként alakult, hogyan hatott rá a pandémia és a bezártság?

— Az első kiállításom február elején nyílt meg, egy szabadkai művésznővel, Andreja Petrakovićtyal dolgoztam, és valójában akkor tanultam meg, hogy milyen fontos a kommunikáció a művészekkel. A kiállítás címe Szoba volt, és akkor még nem is gondoltam, hogy később hónapokig a szobámba leszek zárva.

* A nyitás után hogyan folytattad a munkásságodat?

— 2021 januárjában Újvidéken, a Vajdasági Múzeumban leraktam a kurátori szakvizsgát, ami nagy lépés volt, de a sors fintora, hogy ezután négy hónapra munkanélküli lettem, mivel eredetileg a galériában csupán helyettesítettem egy kolléganőt. Viszont az élet tartogatott számomra egy meglepetést, felkértek egy tankönyv fordítására. Ennek köszönhetően javult a szakkifejezések terén a tudásom. Jólesett, hogy úgy is hasznos lehettem, hogy nincs munkahelyem.

* Aztán a sors úgy hozta, hogy ismét visszakerültél a kortárs galériába, azóta több kiállításod is volt.

— Egészen pontosan három. Nyáron Balla Ákos iparművésznek állítottam össze tárlatot, aztán pedig decemberben volt egy saját ötlet alapján készült kiállításom, melynek címe Hybrid Choices: Art, Nature, Technology volt. Itt tudtam először megmutatni azt, ami engem igazán érdekel, és valami újat nyújtani a szabadkai közönségnek is.

* Miért számított ez újdonságnak?

— Arra mutattam rá, hogy a természet, a technológia és a művészet össze tudnak fonódni. Négy hazai, kísérletező művész alkotásait állítottuk ki, akiknek a munkássága, kutatói szemlélete együttműködést igényel más tudományágakkal, és mindezek mellett fontos társadalmi témákkal, kihívásokkal is foglalkoznak. Decemberben nyílt meg, az ünnepek alatt pedig sikerült tárlatvezetést is csinálni, illetve különféle előadásokat is tartottunk hozzá, mert egy kiállítás a megnyitóval kezd élni, de utána éltetni kell.

* Melyik volt a harmadik tárlat, melyet szerveztél?

— Január végén nyílt meg Gyurkovics Hunor Tökéletes egyszerűség című retrospektív kiállítása, mely egy hatalmas kihívás volt, hiszen a nyolcvanéves alkotó fél évtizedes munkásságát dolgozta fel. Gyurkovics egy nagyon tevékeny művész, rengeteg alkotása van, és ki kellett választani azokat a munkákat, amelyek a legszemléletesebben mutatják be a művész életpályáját.

* Szereted ezt a munkát?

— Igen. Nálunk nincs éles határ a szabadidő és a munkaidő között. Ez hivatás. Másrészt ez egy nagyon jó munkahely, és a közösség is jó. Minden felmerülő gondot közösen oldunk meg. Mi, kurátorok is nemcsak a saját programjainkkal, kiállításainkkal foglalkozunk, hanem be is segítünk egymásnak tanácsokkal, ötletekkel, sok a brainstorming, és ezt szeretem.

* Hogyan képzeled el a jövődet öt vagy tíz év múlva?

— Egyelőre csak folytatni szeretném azt, amit most csinálok. Csak csinálni és csinálni, a többit pedig majd meglátjuk. Nem szeretnék máshova, mondjuk, egy másik, nagyobb városba kerülni.

* Ezt a munkahelyet úgy éled meg, hogy majd negyven év múlva innen mész nyugdíjba?

— Igen.

* Akkor valóban sikeres ember vagy. Annak is érzed magad?

— Talán inkább szerencsésnek. Anyám mindig azt mondja, hogy nekem csak megszületni volt nehéz.