Sokszor mondjuk, hogy fő az egészség, s aztán jöhet a többi. Még mi, a magunkat keresztyénnek nevezők is sokszor alábecsüljük a hit fontosságát a mindennapi beszélgetéseinkben. Kelemen Lajos és Rozália, Hertelendyfalva legidősebb házaspárja nagyon fontosnak tartja a hit megélését. Lajos bácsi Hertelendyfalva legidősebb magyar férfija, a református gyülekezet presbitere, hetvenkét éve, huszonegy évesen kötött házasságot az akkor tizenkilenc éves Rozáliával. Sok viszontagság közepette élték és élik hívő életüket. Velük beszélgettem. Gyermek- és ifjúkorukról, mely utóbbi mindennapjait a második világégés hordalékai is bőségesen átitatták. Továbbá összeházasodásuk körülményeiről, az útközbeni megpróbáltatásaikról, illetve a személyesen átéltek tanulságairól.

Kelemen Lajos és neje, Rozália (Halász Hargita felvételei)

A gyermekkor, a felnőtté válás, a hit és a vallás összefonódása

Rózsi néni: — Mi hatan voltunk testvérek, s nagyon szép gyermekkorunk volt. Sokkal boldogabb gyermekek voltunk, mint a mostaniak. Német, szlovák, magyar gyerekek együtt játszottunk. Én szlovákul jól megtanultam, németül kevésbé, mivel az utcában nem volt sok német kislány. Kis, színes üvegdarabkákat gyűjtöttünk, az volt a legnagyobb játékunk, anyukám mindig átnézte, hogy milyen színű, és ha nem a mi eltört edényünk darabkái voltak, szidást kaptunk, mert az lopásnak számított. Sár, agyag, csutka és pannus volt még, amivel játszottunk. Karácsonyra kaptunk gyümölcsöt, akkor nagy volt a boldogság.

Lajos bácsi: — Nekem nehezebb gyerekkorom volt. Én voltam az idősebb testvér, s mindig a fiatalabbnak adtak igazat, így nehéz volt szeretni a szüleimet. Játék nem volt, csak sár. Összeszedtünk valami gyékényt, azt a hátunkra kötöttük, én azzal tanultam meg úszni. Engem öreganyám nevelt, mert a szüleim bolgároknál szolgáltak, hétfőtől szombatig. Egyszer elindultam az iskolába, de nem mentem el, hanem hátramentem az utcába, ahol kugliztak vagy gomboztak, s ott belefeledkeztem a játékba. A tanító egy másik gyereket küldött utánam, hogy nézze meg, hol vagyok. Öreganyámnak olyan hangja volt, hogy meghallottam a sarokról is. Elvezetett az iskolába, és azt mondta a tanítónak, hogy fenyítsen meg egy kicsit. Nagyon kikaptam akkor egy meggyhajtás által, 17 zsinór volt rajtam, ülni sem tudtam. Apám, amikor hazajött és meglátott, elment panaszkodni, de nem lett belőle semmi.

Rózsi néni: — Iskolában Thomka tiszteletes (ifj. Thomka Károly), aki ártatlanul meghalt (a partizán „felszabadítás” alatt elhurcolták — a szerző megj.), volt a lelkészünk. Volt képes Bibliánk és valláskönyvünk is. Az iskolában az órán imádkoztunk, magyarázták a Bibliát, és énekeltünk. A tiszteletes úr lánya, Gizella volt a tanítónk, és nem volt nehéz az iskola. Nem is emlékszem, hogy mikor tűnt el a vallás az iskolából, de megszoktuk a templomba járást. Alig vártuk, hogy konfirmáljunk, s aztán ment mindenki a maga útjára. Szolgálni mentek. Mi is a barátnőmmel, nagy örömmel mentünk takarítani.

Lajos bácsi: — Katolikusként lettem nevelve, s amikor hazajöttem a katonaságból, bementem fohászkodni a katolikus gyülekezeti terembe. Véletlenül feldöntöttem egy szobrot, az eltört, soha többet nem mertem oda visszamenni. Sokkal később, amikor már megházasodtunk, akkor a feleségemnek volt egy világtalan nénje, s neki kellett felolvasni a Bibliából. Akkor kezdtem én is olvasni, és sokat megtanultam, viszont volt, amit nem tudtam összeegyeztetni a Bibliával, s akkor feladtam. Nem hittem semmiben. Nem jártam templomba, s nem is imádkoztam. Féltem Istentől, de nem sokat számított ez nekem. Katonaság alatt egy kis szobor volt nálam, hogy megvédjen. Később, amikor megtudtam, hogy az Úr mennyire gyűlöli a bálványt, eldobtam. Aztán megtudtam, hogy a pénz is bálvány lehet. Azon is gondolkoztam, hogy ha szeretek valakit, az is bálvánnyá válhat-e. Arra jutottam, hogy szeretni lehet, de nem imádni. Fáj a szívem, amikor látom, hogy az emberek mást előbbre tesznek, mint Jézust. Én nem ismertem a Bibliát, akkor kezdtük el olvasni, amikor ideköltöztünk, mert akkor került Biblia a házhoz. Amikor a lányom elszökött itthonról, s úgy ment férjhez, az borzasztó volt nekem. A városban átmentem a piros lámpán, teljesen meg voltam zavarodva, ahogy kerestem. Akkor és ott történt az én megtérésem. Azután kezdtem el járni a templomba. A feleségem úrvacsorázott, én a padban maradtam. Egy idő után Kocsis tiszteletes úr megkért, hogy segítsek be diakónusként az egyháznak. Amikor a presbitérium elé vitte ezt az ügyet, az egyik presbiter azt mondta, hogy presbiternek kell választani Lajost, és nem diakónusnak. Akkor megválasztottak, fogadalmat tettem, s azóta amiben tudok, segítek. Így nyílott meg előttem a mennyei ajtó. Az Úrral fekszem, az Úrral ébredek azóta. És tudod, hogy van? Amikor este lefekszem, mindig azt mondom: „Uram, 5 órakor ébresszél fel!” Mindegy, mikor fekszem le, reggel 5 óra előtt vagy után 5 perccel ugrok is ki az ágyból.

A világégést is túl lehet élni…

Lajos bácsi: — Tizenhárom éves voltam, amikor kitört a háború. Friss kenyeret nem ettünk, csak két-három naposat, hogy ne fogyjon. Zsíros kenyeret nem ettünk, mert azt mondták, hogy amennyit ráteszünk a kenyérre, azzal egy nagy fazék babot be lehet rántani. Hagymát ettünk sokat, és málét. Jól megsóztuk, hogy igyuk a vizet utána, hogy jól tele legyen a has. Nekem olyan vérnyomásom volt, hogy ha csak egy kicsit megütődött az orrom, rögtön eleredt a vér. Sokáig nem tudtam, hogy miért. Csak amikor orvoshoz mentem, akkor mondta, hogy a sófogyasztást le kellene csökkenteni. Rózsi apja be volt zárva, mert hazugsággal besúgták a partizánoknak, s elvették mindenüket.

Rózsi néni: — Aztán visszaadtak mindent, ami nagy csoda volt. Amit egyszer elvittek, abból senkinek nem adtak semmit vissza, ezért nagy dolog volt, hogy mi visszakaptuk. Azért a hitnek nagy ereje van, s az imádság sincs hiába! Mert hiába vagyunk reformátusok, ha nem imádkozunk, semmit sem ér.

Készült 1948-ban

Egybekelve

Lajos bácsi: — Amikor inas lettem, akkor Rózsi bátyja is inas volt, így összebarátkoztunk az iskolában és otthon is. Akkor jártam oda hozzájuk, összeismerkedtünk Rózsival. Besegítettek a szülők is, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Aztán rávettek, hogy nősüljek meg. A feleségem bátyja is vőlegény volt, így együtt esküdtünk. Amikor összeházasodtunk, nem volt semmink. Egy tányérból ettünk, lassan gyűlt össze minden. Most meg annyi minden van, hogy nincs hova tenni. Az üzemben, amikor dolgoztam, kaptunk lakást. Egy német házban voltunk hárman lakók. Nekünk volt egy szobánk, s a mosókonyhában volt egy sparheltünk, amit mi építettünk kölcsönkapott téglából. Később kezdték árulni a német házakat, akkor apám megvette ezt a kis házat nekünk, de ezzel is sokat szenvedtünk.

Mielőtt elköszönnék tőlük, Lajos bácsinak egy megszívlelendő receptjét is lejegyzem. Mintegy útravalóul minden házasulandó szándékot dédelgető legénynek és leánynak.

— Úgy álljanak össze, hogy egyformán szeressék egymást. Mert ha csak az egyik szeret, a másik pedig nem, akkor nincs élet köztük. Az ördög sajnos még úgy is beledolgozik, ha a házastársak szeretik egymást. Akkor is kell tudni tűrni, megbocsájtani, elfeledni és újrakezdeni.

Isten őket úgy segélje!

Útravaló: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)

Augusztus 8-án esküdött egymásnak az Úr színe előtt örök hűséget Torontálvásárhelyen a hertelendyfalvi Halász Hargita tanárnő, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspökének ifjabbik leánya és a torontálvásárhelyi Kovács Csaba lelkésznövendék, a Pápai Református Teológiai Akadémia diákja. Szívbéli elhatározásukból eredő frigyükhöz ezúton is gratulálunk. (M. I.)

Hargita és Csaba (Martinek Imre felvétele)