* Mikor döntötte el, hogy a papi pályát választja?

— Már gyermekkoromban rengeteget tartózkodtam a templomban, ahol sokat játszottunk, hároméves koromban pedig már ministránsruha volt rajtam. Abban, hogy pap lettem, nagy szerepe volt a családomnak és a neveltetésemnek. Péterréve nagyon vallásos lelkületű falu volt, még az értelmiségiek is gyakorolták a vallást. Temetés alkalmával nemegyszer hallottam, hogy a tanárok latinul köszöntek a plébánosunknak, hogy mi, kis ministrálók ne értsük meg. Családunkban nem a tudatosított vallásosság, hanem inkább a hitnek, a vallásnak a közönséges, spontán megélése és megtartása volt jelen, melyet az anyatejjel együtt szívtam magamba. Akkoriban ministrálóként 30-an vettük körül az oltárt, és egymásban az egységet, az összeforrottságot láttuk. Az elültetett, pici mustármag lassan fejlődött, és döntenem kellett, melyik úton induljak el. Számomra természetes volt, melyik utat választom, hiszen a templomra otthonomként tekintettem. Tizenöt évesen könnyedén döntöttem, mert addig csak a szépet láttam, nem sejtettem, hogy a papi életnek is vannak keresztjei.

Savelin Zoltán

* A szabadkai Paulinumban 1968-ban érettségizett, majd a diakóvári (đakovói) hittudományi főiskolán kezdte meg tanulmányait. Mikor szentelték pappá?

— Teológiai tanulmányaink során sem tudtuk, igazából milyen papnak lenni. Azzal, ha valaki befejezi tanulmányait, és felszentelik, még nem érte el a célját, még csak akkor indul a célja felé. Ekkor kell megmutatni, mit vállaltunk, hiszen az oklevél mit sem ér a falon, ha nem adjuk tovább azt a tudást és hitet, amely bennünk van. Pappá 1975. március 19-én Zvekanović Mátyás püspök szentelt Szabadkán. Első szolgálati helyem Bajmok volt. Egy kissé tartottam tőle —, hiszen Péterrévével ellentétben Bajmoknak más volt az összetétele — nehogy véletlenül egy ámennel többet mondjak a magyaroknak, mint más nemzetiségeknek, mert ebből akár baj is származhat. Másfél év után Topolyára kerültem, ahol három évet töltöttem, 1979. szeptember 23-án pedig átvettem a martonosi plébániát. Itt nem utaznak át az emberek, mindenki ismer mindenkit. A falu egy zárt közeg, és nekem be kellett lépnem ebbe a közegbe, és magamba kellett szippantani ennek a közösségnek a lelkületét.

* Nagy lendülettel fogott hozzá a templom és a plébánia felújításához, melyhez a szükséges anyagi forrásokat gyakran saját ötleteivel és vállalkozásaival, például gazdasági munkával teremtette elő.

— A különféle munkálatok nem tartoztak elsődleges feladataim közé, hiszen nem azért helyeztek ide. Úgy gondoltam, hogy egy rendezett, felújított templomba szívesebben betérnek a hívek, hiszen ott sokkal jobban érzik magukat, a légkör is más, és a padokba beülve könnyebben teremthetnek kapcsolatot Istennel. 1979 őszén megkezdtük a plébánia szobáinak rendezését és a villanyhálózat javítását, egy évvel később pedig a templomkerítés felújítását és a harangok villamosítását. 1981 tavaszán megtörtént a Szirmay-féle freskók restaurálása, a világítás korszerűsítése és a padok átfestése. 1981 őszétől 1983-ig a templom teljes külső renoválása is megvalósult.

* Közösségépítő szerepe is kiemelkedő, hiszen színjátszó csoportot alapított, a Mária Neve-templomban pedig 1987-től minden év októberében megszervezi a Fatimai Szűzanya tiszteletére rendezett ünnepséget, mely mára a délvidéki katolikus magyarság egyik fontos zarándokeseményévé vált.

— Az 1990-es években, azokban a nehéz esztendőkben a fiatalok szórakozási lehetőségei is megszűntek. Nem szerettem volna, ha a fiatalság szétszéled, és 35 taggal elindítottam a színjátszást. Vallásos tartalmú darabjaink kedvező visszhangra találtak a közönség körében, az emberek vörösre tapsolták a tenyerüket, hiszen az akkori világban hosszú éveken át a vallás nem jelenhetett meg a színpadon, a mi előadásainkban pedig a Jóisten és a szentmisék is szerepet kaptak. Már kilencéves koromban egyedül utaztam, így gyerekkoromtól megszoktam a szent csavargást. Később zarándokutakat szerveztem a Mária-kegyhelyekre, és Portugáliában nagyon megkedveltem Fatimát, akinek üzenete a szívembe vésődött. Amikor már lehetőségeink nem engedték meg, hogy akkora távolságra utazzunk, megkértem drága Szűzanyánkat, látogasson el hozzánk, ebbe a kis faluba, melynek ő maga a védőszentje. 1987-ben Portugáliában vásároltam egy Mária-szobrot, melyet azóta is minden évben körbeviszünk a templom körül, gyertyás körmenettel kísérve, a fatimai ünnepség keretében. Először csak főleg helyiek vettek részt a körmenetben, ma már Vajdaság egész területéről, valamint Magyarországról és Erdélyből is érkeznek zarándokok és püspökök, néhány éve a maribori püspök magyarul tartotta a szentmisét, de ellátogatott hozzánk a muraszombati püspökhelyettes is.

* Az egyház és az ön nevéhez fűződik a Batthyáneum Idősek Egyházi Otthonának megépítése és működtetése, mely intézménynek alapító elnöke. Mindig közel állt önhöz az időseknek, betegeknek való segítségnyújtás?

— Olyan közegben nőttem fel, ahol már kis koromban azt tanították, hogy Isten szeretete és az embereknek való segítségnyújtás elsődleges. Nagyapám nagy tekintélynek örvendett a faluban, és előbb két lányával küldte a szegény sorban élőknek az ebédet, később pedig unokatestvéremmel én is hordtam az idős, szegény, magányos embereknek az ételt. A zsigereimbe ivódott, hogy segítsek embertársaimon. A kommunista világ nem támogatta az egyházat, ránk a másik nagy pártként tekintettek. Őseink abban a rendszerben is megőrizték a vallásukat, hitüket. Az otthonban arra törekszem, hogy a szobák ne kórházi kórtermekre hasonlítsanak, ahol csak ágy és éjjeliszekrény kap helyet, hanem minél inkább az idős emberek otthonát idézzék, így minden bizonnyal sokkal jobban érzik magukat.

* Hogyan fogadta a rangos elismerést, a Pro Urbe érdemérmet?

— Fél 6-tól 8 óráig sorban néztem a híradókat, és miközben tettem-vettem a szobában, mintha a nevemet hallottam volna a tv-ben. Elsőre nem hittem el, ezért később is megnéztem a híradót. Néhány napra rá megérkezett a hivatalos értesítés, ekkor tudatosult bennem, hogy megkapom a község legrangosabb elismerését. Amit teszek, azt örömmel teszem, mert ez a feladatom, küldetésem. A Jóisten segítségével tudtam ennyi mindent megvalósítani, egyedül az ember keveset ér. A díj csapatmunka eredménye, legfőképp a fentieké.

* Hetvenöt évesen továbbra is aktív, lendületes. Gondolkodik már a visszavonuláson?

— A seprűm nem kopott el, még sokáig szeretnék vele sepregetni. A közelmúltban bontottuk le az állványokat a temetőben a gótikus stílusú kápolnánkon, a templomon és a parókián mindig van mit csinálni, valamint az idősek otthonával kapcsolatban is sokat kell szaladgálni. Hetvenöt évesen be kellett adnom a felmondásom, hogy nyugdíjba mehessek. A püspökség ezt el is fogadta, de felkért, amíg szellemileg és fizikailag úgy érzem, tudok tevékenykedni, addig maradjak.

* Mit tanácsol a fiatal, szolgálatuk elején álló papoknak?

— Legyenek boldogok abban, amit vállaltak, találják meg a Jóisten által tervezett útjukat. A lehető legtöbbet adják, ami tőlük telik, és ahogy egy adai pap tanította a hittanosainak, jegyezzék meg a három t betűt: több telik tőlem.