* Hogyan kapcsolódik a népi hímzés az írótáborhoz? Alkotásként, önkifejezési módhoz?

— A népi hímzés a magyar kultúra része. A Vajdasági Magyar Folklórközpontban 1995-ben indították el az ez irányú szakoktatást, melyet sikeresen befejeztem, és azóta nem tudok leállni vele! Negyed évszázada készülnek ezek a munkák, melyek a kiállításon is megtekinthetőek. Mármint azok, amelyeket nem ajándékoztam el — merthogy ajándékba szoktam adni, pénzért nem dolgozom. Az a cél motivált, hogy lássák az emberek, milyen változatos, gazdag a népi hímzés. A közismert kalocsai minta mellett ugyanis nagyon sok létezik.

* Hányféle népi hímzést állított ki?

— Mintegy húsz tájegységet mutatok be a hímzések által. Természetesen a kalocsai kihagyhatatlan, ám a palóc hímzés is nagyon híres, akárcsak a sárközi, megtalálható a kiállítás anyagában a rábaközi (nagyon szeretem, mert igen szép párnákat lehet ezzel csinálni, nem vékony cérnával dolgozunk ugyanis, hanem gyapjúval), a drávaszögi, a békési (ezt meg azért szeretem nagyon, mert különösen jól lehet alkalmazni öltözetek, viseletek díszítésére a finom kis motívumokat, sormintákat — ezzel készült a Cifraszűr vegyes kórus fellépőblúza), a sokféle székely hímzés — az udvarhelyi, a széki, a torockói — s a kalotaszegi nagyírásos meg a kisírásos hímzés, illetve a vagdalásos. A hímzés még mindig kitölti a székelyek mindennapjait, nemcsak megtanulják, mint én, hanem az életük része is.

* S a vajdasági hímzés?

— Méltán híres a doroszlói, melyet szintén nagyon szeretek. Minden tájegységben az eredeti valamikor a fehérhímzés volt, hiszen egykoron nem nagyon festettek, mindenki fehérhímzést csinált, Bácskában is. Én magam is szeretem, és örömmel varrom — a kiállításon látható függöny fehérhímzése fél évig készült, de megérte, gyönyörű!

* A népi hímzés elsajátítása és művelése előtt sem volt idegen öntől az alkotás.

— Mindig szerettem a kézimunkát. Anyukám is mindig hímzett, kislányként gyakran foglalkoztam ezzel én is, és láttam, hogy elég jól sikerül. Volt egy időszak fiatal koromban, amikor mindenki horgolt, nem akartam ebből kimaradni, hát én is horgoltam. Volt tehát miből meríteni, ám ez a kiállítás soha nem jött volna létre a folklórközpontban a Raj Rozália és Nagy István neves szakoktatóknál tanultak nélkül, a szakirodalmat is nekik köszönhetően tudom hasznosan tanulmányozni, alkalmazni a látottakat.

* Teljes mértékben ez a foglalatosság tölti ki a napjait?

— Korán, korkedvezményesen mentem nyugdíjba, harminckét év munka után. Először az unokákkal foglalkoztam, ők töltötték ki a mindennapjaimat, de amikor már ők is megnőttek, akkor minden időmmel a hímzés felé fordultam. Nem tudok ölbe ejtett kézzel ülni, a négy falat nézve, sóhajtozva a magányban, hiszen a férjem meghalt, hanem mindig hímzek, úgy jobban múlik az idő, közben zenét hallgatok.

* Nemcsak hímez, kézimunkázik, hanem írói vénáját is megélhette.

— 2015-ben jelent meg A nehezék című novelláskötetem. Bátorságot akkor kaptam az íráshoz, amikor 2000-ben pályázatot írtak ki 80 év kisebbségben témakörben, és megnyertem a Magyarok Világszövetsége helyi tagozatának millenniumi pályázatát, mely engem nagyon-nagyon inspirált. Szlovéniából, a Lendva melletti Alsólakos faluból származom, a több generációt felölelő írásomhoz innen merítettem. Nagyon büszke vagyok, hogy a neves zsűri nekem ítélte az első helyet, igencsak meg voltam illetődve és lepődve, és ezután kezdtem el bátrabban írni.

* Miért éppen a kisebbségi sors foglalkoztatja?

— Szeretem a történelmet, nem véletlenül lett a fiam, Kávai Szabolcs történelemtanár, történész. Amikor már kinőtte a meséket, kérésére a rómaiakról, a spártaiakról kezdtem el neki mesélni, és végighaladtunk a történelmen. Mindig is érdekelt. A kisebbségi lét pedig mélyen megérintett, hiszen hatodikos koromban Szlovéniából a vajdasági Magyarkanizsára költözött a család, én pedig ugyebár nem tudtam szerbül, és sok csúfolódásnak voltam kitéve emiatt, akárcsak a muravidéki tájszólásom miatt. Az új közegbe sem szerbül, sem magyarul nem tudtam belesimulni. A középiskolai tanulmányaimat szerbül kellett végeznem — magyar osztály volt, minden tanuló magyar volt, csak éppen a tantárgyakat adták elő szerbül. Borzasztó nehéz időszak volt ez számomra, mély nyomot hagyott bennem, és még mindig gyakran eszembe jut, hogy istenem, milyen jó annak, aki a saját anyanyelvén tanul! Mert nem a nyelvvel kell neki küszködnie, hanem fókuszálhat a tananyagra. De azt is elmondhatom, hogy anyukám magyar érzelmű volt, vacsora közben sok mindent mesélt a múltról és az akkori jelenről. Egyszóval nem véletlen, hogy érdekel a történelem, mind a mai napig.

* Magyarkanizsa gyorsan az otthonává tudott válni? Hamar megszerette?

— Amikor idejöttünk, nekem úgy fájt a szívem, azt hittem, beleszakad. Vonattal utaztunk Kanizsára, és tudtam, hogy többé nem vagy csak nagy ritkán látom az én falumat, a nagymamámat, akit imádtam, aki kiskoromban nevelt engem. Annyira szerettem, hogy úgy éreztem, nem tudok máshol élni. A jó természetemnek köszönhetően azonban hamar megismerkedtem a kanizsaiakkal, az osztálytársakkal, a szomszéd kislánnyal, s amikor már voltak barátnők, akkor egyre könnyebb lett. Amikor csak lehetett, minden második évben elmentem Alsólakosba és a nagymamámhoz.

* Mostanság is jár még haza?

— Idősebb korban az ember már nem szívesen utazik, így magam sem. Amíg élt a nagymamám, gyakran hazajártam, de később is fenntartottam a barátságot az ottaniakkal, mindig otthon éreztem magam Alsólakosban. Most már ritkán megyek, ám a kapcsolatot tartom velük, hűséges típus vagyok.

* Kanizsában mit szeret?

— Elsősorban az embereket s a Tiszát. Gyermekkoromban nagy élmény volt a Tiszában úszni, strandolni. Az iskolában a tanárokat is nagyon szerettem, meg a barátnőimet is. Nincs ez másként manapság sem.

* Mennyire elégedett az itteni kulturális élettel?

— Kanizsa művelődési élete nagyon gazdag, én pedig nem férek a bőrömbe, így ahogyan nyugdíjas lettem, bekapcsolódtam a Cifraszűr munkájába, merthogy énekelni is nagyon szeretek. Tíz évig vezettem a kórust, pedig kottát nem tudok olvasni, csak a fülem, a szívem irányított, és Bodor Anikó népzenekutatónak, tanárnak is nagyon sokat köszönhettem, segített összerakni a népdalcsokrokat, ráénekelte hanghordozóra, én pedig addig hallgattam, énekeltem — ha kellett, százszor is —, amíg tökéletesen nem tudtam. A hímző szakkörnek is az élére álltam, amikor az akkori vezető betegsége miatt féléves leállásra kényszerült — nagyon bántott, hogy egy ekkora városban nem működött a hímző szakkör. Toborozni kezdtem az asszonyokat, a Kanizsai Újságban is meghirdettem, hogy jöjjenek az érdeklődők. Szép, húszfős társaság alakult ki, s több mint öt évig vezettem a hímzőkör munkáját. Manapság ezt már nehezebb lenne megtenni, hiszen mindenki rohan, vagy a mobiltelefonját bűvöli egész nap, pedig lehetne valami hasznosabbat is csinálni! Ami a város kulturális életét illeti, igyekszem ott lenni az engem érdeklő rendezvényeken, nagyon szeretem a zenét, a színdarabokat, a néptáncosok fellépését.