— Valamikor réges-régen valóban nagyon akartam vegyész lenni — meséli. — Aztán elsős középiskolás koromban egy jóbarátom rábeszélt, hogy menjünk el Szabadkára az első Kosztolányi irodalmi táborba, mert kéthetes, ingyenes, tehát csak jó buli lehet. Végül egyedül mentem el, mert ő meggondolta magát. Egy nagyon izgalmas tábor volt, Vajda Gábor és Mihályi Kati közösen szervezték, s nagy „szerencsétlenségemre” olyan előadók voltak ott, mint Szajbély Mihály, Szörényi László, tehát a magyar irodalom nagyágyúi. Nem volt nehéz kedvet kapni ahhoz, hogy egy kicsit jobban elmélyedjek abban, amit irodalomnak neveznek. Ekkor kezdtem el írni is. Néhány hónappal később megkerestem Katit, kezemben lobogtatva első kéziratom, mely utána meg is jelent a Képes Ifiben. Hát itt indult, de én ezután sem akartam feltétlenül irodalmár lenni, ráadásul annak, hogy valaki irodalmat tanul, s annak, hogy ír, nem mindig van köze egymáshoz, így az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakára jelentkeztem, ahol le is hallgattam másfél évet.

Fotó:Burza Patrícia Kármen

* Ez a három dolog: a vegyészet, az irodalom és a színház azért eléggé különböznek egymástól, nem?

— Á, dehogy. Ugyanúgy játék mindegyik. Még a vegyészet is. Számolsz, öntögetsz, kísérletezel. (Nevet.) Ugyanolyan izgalmas végeredmények születhetnek, mint írás közben vagy a színpadon.

* Magyarországon élsz, egy olyan helyen, ahová más csak nyaralni jár. Hogyan kerültél éppen Balatonfüredre?

— 2001-ben leszereltem, kerestem a helyem abban az eléggé megváltozott világban, és nem nagyon találtam. Már ott tartottam, hogy elmegyek egy savanyítóüzembe a futószalag mellé dolgozni. Ekkor édesanyám előállt egy ötlettel — amit azóta persze százszor megbánt —, mely szerint kérdezzem meg magyarországi ismerőseimet, tudnak-e valami munkát számomra. Így kerültem a Veszprémi Kórház Baleseti és Sebészeti Intenzív Osztályára. Őszintén mondom, imádtam. Olyan dolgokat láttam, amilyeneket egy nem szakmabeli halandó nem igazán. Kipróbáltam, milyen csontot fúrni, extenziót kötni, vért venni, beadni az inzulininjekciót, stb. Az író ember pedig abból él, amit lát-hall, úgyhogy még várat magára egy ilyen történet, mely a kórházi sötétséget, mélységeket fogja körüljárni. Időközben Veszprémben megismerkedtem Bozsik Péterrel, Balázs Attilával, Ladányi Istvánnal, a többi Ex Sympó-ssal, elkezdtem bedolgozni az Ex Symposionba. Időközben egy színházi rendezővel is összebarátkoztam, aki a zalaegerszegi színházban dolgozott, és megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni oda játszani. Ekkor egy picit már azt éreztem, elég a kórházból, így elmentem. Szerettem volna még egy próbát tenni a színházi életben. Egy évet voltam ott, nagyszerű kollégák vettek körül, de továbbra sem éreztem azt, hogy a színház az én utam, viszont ott ismertem meg későbbi feleségem, akivel összeköltöztünk Alsóörsön, majd miután azt a házat kinőttük, úgy döntöttünk, Balatonfüredre megyünk. Hát így kerültem Balatonfüredre, ahol már akkor elég jól működött az irodalmi élet, ebbe kezdtem belefolyni, s most itt tartok, jelenleg főként a Tempevölgy folyóirat főszerkesztőjeként működöm, és különféle irodalmi rendezvények szervezésében is benne vagyok.

Fotó:Burza Patrícia Kármen

* Prózát kevesebbet írsz. Ez miért van? Jobban megfelel neked a verses forma, könnyebben közlöd így a gondolataidat?

— A próza az munka. Le kell ülni napi hat-nyolc órát — vagy még többet —, és írni. Ahhoz meg nekem nincs kedvem. Bár most éppen egy prózai anyagon dolgozom már vagy öt éve, ami lehet, éppen azért tart ilyen sokáig, mert nincs kedvem leülni, és aktívan írni. A költészet lazább. Ha eszedbe jut valami, leírsz néhány sort, gyorsabban haladsz vele. Annyi minden van az íráson kívül, hogy én nem tudnám magam elképzelni a négy fal között, ahogy órákon át írok. Akkor inkább elmegyek a lányaimmal labdázni a parkba.

* Szerkesztőként biztosan sok fiatal költő szövegét olvasod el. Azt rögtön érzed, ha valaki tehetséges, jól ír, vagy ez nem ennyire megfogható?

— Egy fiatal szerző esetében nem feltétlenül lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Rengeteg opció van: lehet belőle jó író, lehet jó olvasó, de lehet rossz író vagy rossz olvasó is. Vannak szerzők, akik remek szövegeket írtak harmincéves korukig, utána viszont olvashatatlanná váltak, és ennek a fordítottjával is találkoztam. A kéziratot mindig elolvasom, és ha, mondjuk, nem elég jó, attól még az ifjú szerző két hét múlva írhat egy nagyon jót. Arról, hogy mi a jó és mi a rossz, a végtelenségig lehetne beszélgetni. De vannak bizonyos kitételek, melyeknek meg kell felelni. Fontos egy szépirodalmi szöveg esetében, hogy nekem, az olvasónak valamivel többet mondjon magánál a történetnél. A másik dolog pedig maga a nyelv, a szó, a mondat. Az az eszközanyag, amellyel az író dolgozik. Igaz, annak idején Cs. Simon Pista bácsi azt mondogatta, hogy az író azért van, hogy leírjon dolgokat, a korrektor meg azért, hogy kijavítsa. Ebben is van igazság, de ha valaki a mondattal, mondatszerkesztéssel rosszul bánik, abból szerintem nem lehet jó szöveg.

Fotó: Martinovics Tibor

* Van valami, amit hiányolsz a kortárs magyar irodalomból, a fiatal írókból, költőkből?

— A lázadást hiányolom, de mivel generációs különbségekről beszélünk, lehet, hogy nem kellene olyasmit elvárnom tőlük, ami ennek a generációnak nem fontos. De mit csináljak, nekem ez hiányzik. Hiányolom a kísérletezést, a játékot, a lázadást. Lebontani és újraépíteni valamit, amit mások csináltak. Emlékszem, annak idején a KSZV-re a Szabad-ötletek jegyzékéből készítettünk egy monodrámát, s az iskolám megtiltotta, hogy egy lapon emlegessem a darabot a suli nevével, ezért úgy kellett bekéredzkedni valami zentai helyi közösség kis épületébe próbálni, de akkor sem engedtem, hogy valaki belenyúljon abba, amit én csinálok. Mert fiatal voltam, és lázadni akartam. S igen, nyugodtan mondja meg nekem egy huszonéves, hogy menjek én a fenébe a magam negyvenvalahány évével, túlhaladt már a világ azon, amit én gondolok. Lázadjon. Azt hiszem, a mai fiatalok óvatosabbak. A nyáron egy irodalmi táborban voltam, ahol egy fiatal kritikus arról beszélt, hogy mi lesz, ha ő egy író munkájáról valami rosszat ír, aztán az az író bekerül egy kuratóriumba, ahol az ő ösztöndíjáról kell döntenie. Első körben azon lepődtem meg, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Amikor Bori Imre bejelentette, hogy nekem addig nem jelenik meg szövegem a HÍD folyóiratban, amíg ő él, ebből a mondatából reklámot csináltam. Hát be vagyok tiltva. Ez óriási dolog. Egész másképp gondolkodnak most a huszonévesek, ami nem biztos, hogy baj, csak az én szemszögemből egy picit furcsa és sokszor unalmas. 

Fotó: Martinovics Tibor

* A vajdasági írók, költők egy jelentős része jelenleg nem Vajdaság területén él. Mitől lesz hát vajdasági az irodalom? Valaki akkor is vajdasági írónak számít, ha már sok-sok éve Magyarországon él?

— Volt régen egy nagy vita Bori Imre és Vajda Gábor között, hogy hogyan definiálják a vajdasági magyar irodalom helyzetét: a magyarországi irodalom része, vagy egy egész más úton indult el? Én alapjában nem szeretek kategorizálni. A vajdasági magyar irodalom a jugoszláviai magyar irodalom hattyúdala, s egyre inkább kezd eltűnni. Mert nem ütötték át a határt a vajdasági magyar írók. Magyarországon ha megkérsz egy irodalmárt, soroljon fel vajdasági szerzőket, megemlíti majd Tolnait, talán Sziverit, Végelt, utána már gondolkodnia kell. Mi pedig sorolnánk azt a sok nevet, a jugoszláviai magyar irodalom fontos szereplőit, akik nélkül értelmezhetetlen a mai vajdasági magyar irodalom. Tolnait sem lehet értelmezni úgy, hogy nem beszélünk Sinkóról. Például Sinkó utazik Kisinyovba az Egy regény regénye című kötetében, évekkel később pedig kinyílik Tolnai kisinyovi rózsája. És Sinkó ma már szinte tabutéma. Háttérbe szorul a jugoszláviai magyar irodalom, a fiatalokhoz több anyaországi kötet jut el, és már nem igazán nyúlnak a régi nagyokhoz. A vajdasági fiatal szerzők nagy része azonban még mindig nem ütötte át a határt, hogy közölhető legyen anyaországi folyóiratokban, s ahhoz, hogy ez megtörténjen, idomulni kell a mostani trendekhez is, akár tetszik, akár nem.  

Fotó: Martinovics Tibor

* A mikulás rakétája 2020-ban jelent meg, az idén pedig a Blondel tükör. Mit írsz most, készül-e új kötet a közeljövőben?

— Most egy olyan kéziratanyagot vettem elő, amelyet három évvel ezelőtt írtam egy NKA-s pályázatra, csak félretettem, azzal, hogy vannak benne erőltetett részek. Most ismét elkezdett érdekelni. Az erőltetett részeket majd kisimogatom. Egy római mitológiára épülő történetről van szó. Balatonfüreden van egy templomrom, mely egy hegyoldalban található, s egy római villa alapjaira épült. Abba próbálok belegondolni, milyen élet lehetett ott a római korban, ezt helyezem bele a magam kis groteszk világába. Egyébként nem biztos, hogy az embernek évente kell dörömbölnie a kiadók ajtaján, hogy hahó, itt az új kéziratom. S egyébként is, számomra sokkal izgalmasabb az a folyamat, amíg megszületik valami, mint maga a megjelenés.

* Mit olvasol most, ami nem munka jellegű?

— A lányaimnak olvasok meséket, illetve kaptam néhány könyvet a Prae Kiadótól, úgyhogy valószínűleg azok közül választok majd valamit. De ez az időszak a pályázatok írásának és elszámolásának az ideje, s emellé nehezen fér be bármi más.