A felújítás alatt álló hertelendyfalvi ref.templom

A Pancsova külvárosának, helyi közösségének számító Hertelendyfalva (Vojlovica) református egyházgyülekezete templomát százhét esztendővel ezelőtt, 1902. szeptember 28-án szentelték fel. Az építtető dr. Darányi Ignác földművelésügyi magyar királyi miniszter úr őnagyméltósága emlékének örök hála jeléül (vissza)állíttatott emléktáblát a templom belső fala őrzi. A külső falak mentén építőállványok meredeznek csupasz bordákként az épületet körbefonó fák tar lombkoronaszintjéig. És bár szennyes lepelként zuhan az alkony a Temes-parti kisváros levegőt szomjazó ipari negyedére, a torony javításán dolgozó mesterek egyelőre még odafönn vannak a magasban. A munkálatok részleteiről, a hertelendyfalvi gyülekezet lelkészét faggattuk.
- Templomunk nincs túlméretezve, mégis büszkeséggel, öntudattal nézünk fel rá mint magyarságunk és reformátusságunk afféle őrbástyájára. Gyülekezetünk nemcsak ünnepnapokon, de a közbüleső vasárnapokon is szép számban összejön benne anyanyelvén imádkozni, igehirdetést hallgatni, zsoltárokat és dicséreteket énekelni az Úrnak. Talán ezért is mertünk nekifogni egy ilyen nagyszabású munkának - kezdődik beszélgetésünk nt. Halász Béla tiszteletes úrral, a templomukat felújító hertelendyfalvi kálvinista székely-magyarok gyülekezetének lelkészével.
- Mielőtt belevágtunk volna a sűrűjébe, jelentős ''terepegyengető”, gyülekezeti közvélemény-kutatást végeztettünk presbitereinkkel. Természetesen akadtak ún. ellenpártiak is. A ''mérsékelt” hozzáállásúak, akik nyíltan a mellemnek szegezték a kérdést, kiért és miért renováltassunk. Mindenekelőtt önmagunkért, a megtartó Urunkba vetett hitünk bizonyságtételeként. Mert egy tomboló gazdasági krízis közepén, amikor egyre nehezebb támogatókat találni, nehéz feladat meggyőzni az embereket, hogy nem felesleges kiadásról van szó. Belülről ugyanis rendezett a templomunk, de kívülről nagyon szomorú képet mutatott. A toronyról lehulló vakolatot gyakran lapátszámra takarítottuk el a tövéből, az utóbbi években pedig a tetőn is több ízben végeztünk apróbb javításokat. S persze következik a bádogosmunka is, az új esővízcsatornák felszerelése.
* Vállalkozásukhoz munkaerőért, anyagi támogatásért ki(k)hez folyamodhattak?
- A munkálatokkal a pancsovai TIM-engineering építővállalat lett megbízva. Befejezésének a pontos határidejét nem szabtuk meg, de remélem, hogy a nagy hidegek beállta előtt már túl leszünk a munka sűrűjén. A mesterek folyamatosan dolgoznak, mi meg folyamatosan gyűjtjük a rávalót, melynek összege goromba számítások szerint elérheti akár a 7 millió dinárt is. Pénz dolgában a vallásügyi minisztérium segített ki bennünket ötszázezer dinárral, illetve egy turistacsoporttól kaptunk jelentősebb összeget e célra. A többit sajnos a felnőtt egyháztagjainkra kivetett adóval, a személyenkénti 50 euró minimális hozzájárulással tudjuk csak előteremteni. Ez persze nagy megterhelés is. Különösképp azoknak a családi költségvetésére nézve, akik köztudomásúan nehéz anyagi körülmények között élnek.
A hertelendyfalvi református gyülekezet földrajzilag a legdélebbi anyagyülekezetnek számít a Kárpát-medencében. Papíron mintegy ezer lelket számlál, de a legújabb kori, továbbra is mozgásban lévő kirajzások miatt a városával egybenőtt falu székely-magyarságának/reformátusságának pontos számadatát csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni. Iskolai helyett a gyerekek gyülekezeti hitoktatásban részesülnek szerdánként és vasárnaponként. Ez utóbbiak keretén belül gyakran elfelej(te)tett anyanyelvüket is (újra)tanul(hat)ják. Szerdánként vannak a vallási órák, a pancsovai gyülekezetben pedig keddi és pénteki napokon zajlik a magyar nyelvoktatás esti iskolája. Mindezek mellett persze Halász tiszteletes úr feladatkörébe ''nyáj”-ának lelki gondozása is beletartozik. És ama maroknyi reformátusnak a felkarolása is, akik a Dél-Bánság pusztáira és lankáira épült településeken széjjelszórva szomjazzák az őseik nyelvén elhangzó Igét. Pancsován, Fejértelepen, Kevevárán, Székelykevén... Két éve pedig Belgrádban is.
- Egyházunk nincs olyan helyzetben, hogy minden szórványrégiójának biztosítani tudjon egy, kizárólag csak velük foglalkozó lelkipásztort. A miénkhez hasonló terjedelmű gyülekezetben pedig szinte napszakokra bontva akad tennivalója a szolgálattevő lelkésznek. Itt, a Dél-Bánságban ez az állapot még súlyosabb, hiszen az anyagyülekezet és a hozzárendelt egyházközösségei között nemcsak a kilométerekben mért távok jelentősek. A belső szórványban élő reformátusok összlétszáma alig tesz ki száz főnél többet, akik nemritkán idős és beteges emberek. åk pedig még inkább óhajtják a lelkipásztorkodást, kapaszkodót a csüggedésből. Körükben viszont sajnos, nem tarthatunk minden vasár- és ünnepnapon istentiszteletet. Mindebből kifolyólag egyházi jellegű elképzeléseimbe egy pancsovai-hertelendyfalvi református szórványközpont kiépítése is beleférne, amelyben ezek az emberek időről időre találkozhatnának egymással.
Beszélgetésünk idején a régió magyarsága a küszöbönálló betlehemesek és karácsonyi szokások tizenharmadik találkozójára készülődött. Bár a vojlovicai általánosban egyre kevesebb magyar anyanyelvű diákot tartanak nyilván az összevont magyar tagozatok anyakönyvei, ezeken az advent ideji vándortalálkozókon évről évre biztatóan tömeges a hertelendyfalvi magyar gyermekecskék fellépése is. Velük ki foglalkozik?
- Ezekre a találkozókra a helybeli Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesülettel együtt készülünk, mivel a hitoktatásra járó gyerekeink oda is bedolgoznak. Az egyesület kistermében működik egyébként csütörtökönként és péntekenként a hétvéginek nevezett egyházi óvodánk is, melyben óvónőink minden felekezet gyermekére egyformán vigyáznak. Nevelik őket, játszanak velük. Az óvoda kezdeményezői, létrehívói a szélesebb értelemben vett hitélet megszervezésében is érdekelt gyermekes anyák voltak - közel két évtizeddel ezelőtt. Kellett ez nagyon, hiszen köztudomásúan szomorú statisztika, hogy a peremen ''felejtett” szórványmagyarságunknál még a rossznál is rosszabb kórképet mutat a natalitás. Erősödik az érdektelenség, az elfásultság. Fogyóban a gyerekek és a húzóerőt megtestesít(het)ő fiatalok száma, és számottevő a beolvadás és az elvándorlás is. Bármennyire hízelgően hangzik is, nem a vak véletlen tette az embert a teremtés koronájává! Mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, és az Úrnak semmiképpen sem az az akarata, hogy önzők, magunkba fordulók legyünk. A mai életszemlélet pedig éppen ennek ellenkezőjét igyekszik lépten-nyomon belénk és gyermekeinkbe sulykolni. A karrierizmust, a teljesítményközpontúságot. Ez a tomboló vadkapitalizmus is tulajdonképpen az emberi önzésben gyökerezik, meg az az állapot, hogy ma már sem a gyerek, sem a templom, sem a nemzeti öntudat megharcolása nem ''divat” többé. Hiszen ezek az élő dolgok nemcsak törődést igényelnek, de ami még fájóbb, a saját kényelmünkről való lemondást is. A család institúciója házunk táján is súlyos válsággal küzd, ezen az állapoton pedig aligha fog javítani az egyre divatosabbá váló szinglizés. Fájó kimondani, de a mai embert, ritka kivétellel, az egóján és a pénzén kívül valójában nem nagyon érdekli más. Túl messze sodródott az ún. biblikus, keresztyéni, egészséges gondolkodásmódtól, amely indokolttá tenné számára az élet mindennapos és ''unalmas” harcainak megharcolását. Gyakorta hallani, hogy a fiataljainkat - tisztelet a kivételnek, a konfirmálás után semmivel sem lehet visszacsalogatni a templomba. Holott ők éppen a hazulról hozott, a szüleiktől, a családból ellesett példát választják követendőnek. Hogy közösségük történetesen akkor is létezhet, ha ők nem is vesznek részt benne?! Nekünk mindenek ellenére ezúttal is sikerült összefognunk.
A tömény levegőjű hertelendyfalvi estében búcsúzáskor ismét feltekintettem a körülállványozott hajlékra, annak megújulást sejtető tornyára. Az al-dunai vegyipari gyárkomplexumok morajában feloldódó fohászt reménykeltő néma biztatással tükrözte vissza az Úr csillagokkal hímzett égboltja.