— Őszinte akarok lenni, ezért előrebocsátom, hogy sosem olvasok újságot, nem szeretek kitárulkozni idegeneknek, még az ismerősöknek sem — mondja a fiatalember —, de a húgom, aki mindössze tíz hónappal fiatalabb, majdnem szó szerint kézen fogva vezetett idáig, bízva abban, hogy megejtjük a beszélgetést. Ő hisz a rovat „gyógyító” hatásában, én pedig neki, ezért vagyok itt. Január 2-án lettem huszonkét éves. Befejeztem a középiskolát, és megkíséreltem az egyetemet is, de kifogott rajtam. Ha korábban születek, most már a katonaság is mögöttem volna, mely valamikor a fiatalemberek „életiskolája” volt, legalábbis a nagyapám szerint. Az én generációm már egészen más eszmék, normák szerint nőtt fel. Eddig azt hittem, az emberré válásunk egyetlen, biztonságos szigete a családunk, a többi pedig az utca, a társaság hatása. Azt hiszem, egy kicsit álmodozó típus vagyok, talán azért üt minden csalódás szíven — annyi biztos, hogy én azon is hosszú ideig elrágódok, amit mások nem is észlelnek.

Kicsi koromtól kezdve úgy tudtam, hogy a szüleim nagy szerelemből házasodtak össze, apám az anyám miatt hagyta ott a szülőhelyét délen. Az apai nagymamám ma is ott él. Mivel én vagyok az első unoka, nagyon sokat voltam nála, időnként több hónapig is. A nagyapa akkor már nem élt, amikor anyáék összekerültek. Apám nyolc évvel idősebb anyámnál, de ez sohasem zavarta őket. Igaz, a nagymama anyámat sehogyan sem tudta — még ma sem — elfogadni, de a húgomat és engem nagyon szeret. A szüleim az esküvőjük után anyám apjánál maradtak, mert ő is özvegy volt, és a családi házban bőven akadt hely. Apám és a nagyapa már a kezdetben jól megvoltak egymással, a nagyapa sosem mondott ellent neki, és egy kicsit csodálta őt. Apám ugyanis rendkívül jól bánik a szavakkal — és mindenekelőtt élénk fantáziája van —, de ezt már akkor értem fel ésszel, amikor elkerültem otthonról.

A szüleim ma is dolgoznak, a húgom gólya a közgazdasági karon, én pedig három hónapos szabadságon vagyok itthon, majd megyek vissza Amerikába dolgozni. Nem éppen azt kaptam az „álmok országától”, amit vártam, de még az is jobb, mint itthon az eddigi bármelyik munkalehetőségem, melyek közül az egyik nagyvállalat központi raktárában kínálták a legjobb fizetést: havi 30 000 dinárt! Hiszem, hogy kint idővel sikerül egy sokkal jobban fizető munkát találnom, és már meg is tettem az első lépéseket. De ha ugyanannyit kínálnának ott is, mint itthon, akkor is visszamennék, mert itthon csak kiábrándulni lehet. Én az apámban csalódtam, és ez bármilyen anyagi gondnál jobban fáj. Ennek hatására kicsúszott alólam a talaj, úgy érzem, semmiben sem szabad igazán, szívvel hinni.

Mint említettem, kiskoromban sokat voltam az apai nagymamánál, és az elemi iskola felsőbb osztályait is ott jártam ki — apámnak ugyanis a munkája miatt nem volt szabadideje, és mivel anyám két évig betegeskedett, bőven elég volt neki a húgomról meg a nagymamáról való gondoskodás. Minden szünidőt itthon töltöttem, a kapcsolatom a családdal teljesen normális volt. Igaz, amikor már nagyobb lettem, csodálkoztam, hogy apámnak mindig hátborzongató eseményekben volt része, melyekből mindig győztesként került ki. Valósággal ittam a szavait, hiszen a történeteknek igazi alapjuk volt, mert rendőrként dolgozott. Időnként, ha a kollégái vagy a szomszédok valamelyike eljött hozzánk, furcsábbnál furcsább tettekről mesélt, érdemrendeket emlegetett, melyeket sosem láttam — mert nem is léteztek. Sokszor annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy megsokalltam, de ha félénken rákérdeztem, csak legyintett, mondván: én úgysem értem meg a veszélyes helyzeteket. Ha ennyiben maradt volna a dolog, nem is lett volna belőle gond, csakhogy nekem azt ígérte, gondoskodik az egyetemi felvételimről meg a sofőrvizsgámról. Persze ezekből sem lett semmi. Viszont úgy három évvel ezelőtt idegenek kezdtek hozzánk jönni, akik egyre határozottabban kérték számon tőle a könnyelműen tett ígéreteit, a kölcsönadott pénzük visszafizetését. Végül az is kiderült, hogy már hosszabb ideje nem dolgozik terepen, a felelőtlen viselkedése miatt irodai munkát kapott. Anyám azt mondja, mindenhol vannak Münchhausen bárók, vagyis beteges hazudozók, de ez nem vigasztal engem. Nekem ő nemcsak hazudott, hanem úgy is nevelt, hogy semmit sem értek, mert nincs olyan veszélyes, fontos munkám, mint neki. Kisebb koromban az apám olyan volt számomra, mint egy égig érő fa, mire azonban felnőttem, kiderült, hogy még eszményképként sem állta ki a próbát. Kérdezgetem is magamtól: milyen emberré válik az, akinek még az apja sem lehet ideálja?

Az illusztráción Münchhausen báró, a nagy hazudozó