A hosszú útról megérkezve akkor érzem magamat igazán otthon, amikor megpillantom az útszéli, főként az utcasarkokon emelt keresztfákat Bánát csöndes, halk sóhajú falvaiban. Nemcsak Jézus Krisztus értünk elszenvedett kereszthalálát látom bennük, hanem a falu magyar népének kitartó kereszténységét, biztos hitét, a nemzeti együvé tarozás közös sóhaját. A sóhajt, mely óhajba vegyül: a Jóisten felkarolja népét, gyökereit egyre mélyebbre ereszti. Óhajtja az ember a megbecsülését, a szorgos munkájának a gyümölcsét, ami a meg- és fennmaradás biztos záloga.
Két történetet mondok el. Két keresztfás bánáti emléket, amitől boldogabb lett az életem.
Huszonöt évvel ezelőtt történt Tóbán. Tél volt, vacogtató hideg. Akkor jártam először e kedves kis faluban. Bálint Manci nénit kerestem, aki a falu asszonyainak rózsafüzér-társulatát vezette. Szeretettel fogadtak a didergő télben. Felvillant bennem: mintha már jártam volna erre, és azt éreztem, könnyen válhatna e vidék otthonommá. Ezt a falu szépen rendben tartott keresztfáinak is köszönhettem. Éreztem: ez az én népem. Csak a kereszténységéhez szorosan kötődő és nemzeti hagyományaihoz ragaszkodó tóbai atyámfia tudja úgy melengetni a keresztfáival az utakat, a kéményfüstös egyenes utcákat, hogy a tél már nem is tűnik annyira vacogtatónak.
Bálint Manci nénivel, aki fájós lábával alig tipegett, kimentünk a házához legközelebbi keresztfához. Szárított szalmavirágot vitt magával, és Ézsaiás prófétát idézte (45,8): ''Harmatozzatok, egek, s a fellegekből igazság hulljon! Gyümölcsként teremje földünk az Üdvözítőt!” Csak a mi Üdvözítőnk ad nekünk megnyugvást, hogy Tóba békésen aludjon, és hittel gondoljon a jövőre, mondta. Azt is hozzátette halkan: amíg a tóbai keresztfákhoz virágot visznek, és előttük keresztet vetnek, addig mindig lángra kap a tóbai magyarok élni akarása.
A második történet színhelye Szaján bejárata, a fenséges keresztfa, ahol mindig van virág, ahol az ide látogató emberfia rögtön tudomást szerez arról: itt a keresztény szellemiség a mérvadó, a falu népe a stációkat járó pórnép. Hát örök harc és szenvedés volt még Szajánban is Isten teremtette, magyar embernek maradni.
A férjemmel esti sétán voltunk éppen, amikor a nagyutca végén levő keresztfánál, amely szépen látszik az utcai megvilágításban, és a Nagykikindát Zentával összekötő országútra néz, egy kisebb, magyarországi rendszámú autó állt meg.
- Amikor Magyarcsernyéről megyek a másik hazámba, Magyarországra, mindig fázok - mondja a keresztfa előtt álló fiatalember, és magasra emeli kezét, hogy megérintse a keresztet. - Egy darabot itt hagyok a lelkemből - folytatja. - Bánát csak egy van - suttogja. Imádkozni kezd, és mi arrébb lépünk. Majd Isten áldásával búcsúzik, és nagyon lassan elhajt.
''A fellegekből igazság hulljon”, ismétlem Ézsaiás próféta szavait. Tudja meg az útszéli kereszt mellett elhaladó minden jámbor ember, hogy az Isten fiának a keresztje tartja meg életünket és a szép napokat váró magyarságot. Így, sokszor megtépázva, de mégis bizakodóan a bánáti magyar szórványszigetek csillagmajoros ösvényein, melyek az Üdvözítőhöz vezetnek.