Nyáron ott vagyok, télen meg oda gondolok. Hazátlanságomban egy darab haza: háromszázhetvenöt négyzetméter a hegy tetején. A Hegy. Amely körülöleli a zord völgyet, ahol Erdély hidegrekordjai dőlnek halomra. A szűk négy árnyi terület legmagasabb pontján áll a fenyő, szinte ráhajlik a házra, az alsó, száraz ágakat lefűrészeltem, hogy könnyítsek a terhein. Nem tudom, hogyan történik az örökzöldnél a lombhullatás, tény, hogy a zsindelytető tele van tűlevéllel, alig győzöm leseperni. Azt mondják az öreg gyergyóiak, hogy tisztítani is kell a tetőt, mert a tűlevél tartja a nedvességet s egy idő után rothadni kezd alatta a zsindely. A göthös, öreg fenyőt már rég kivágtam volna, de Ruszki Feri azzal a feltétellel adta el a telket, ha az ő élete végéig nem vágom ki a fenyőt. Szegény, már évek óta egy marosvásárhelyi öregek otthonában meséli a székelyvicceket...
Az udvaron még ültettem néhány fát: négy fenyőt (egyet közel a házhoz, hogy karácsonykor fel lehessen díszíteni), négy nyírfát, igaz, abból csak három maradt meg, egyet derékba tört az első télen lehullott hatalmas hó. És málnát is a kerítés mellé, abból augusztusban szüretelünk, nincs a világon ehhez hasonló aromás gyümölcs. A telek keleti sarkában az istállóból nyaralóvá nemesített gerendaház, ez az én váram, ahol a leginkább biztonságban érzem magam ebben a bizonytalan világban. Ez a háromszázhetvenöt négyzetméter a koncesszióban vett haza, amelyért díjat fizetek minden év első felében, március után már késedelmi bírságot is felszámítanak a román törvények szigora szerint.
A koncesszióban vett haza.
S akkor még van itt ez a fásszín, melyet tavaly építettem, s amiből végül amolyan műhelyféle kerekedett, meg szerszámosraktár, hihetetlen, mi kacat össze tud gyűlni egy ilyen helyen.
Nyáron nem gondolok a télre, de ahogy beköszönt a zimankó, elkezdem tervezni a nyarat... Amely sohasem alakul a terv szerint, de hát az nem baj, úgy van jól, ahogy van. Télen egyre ritkábban merészkedek fel, különösen azóta, hogy egy határral nyugatabbra vetett a balsors. Legutóbb még bírtuk a strapát a méteres hóban, én elöl a hátizsákkal, szatyrokkal, mögöttem az asszony ugyancsak megpakolva, fújtatva, prüsszögve, a kapu előtt megálltunk, csak ki kellett nyitni. Átléptem a kerítés tetején, a befelé nyíló kaputól a tornácig ellapátoltam a havat, s röpke félóra után már nyithattam is a bejárati ajtót. A farakásig újabb egy óra lapátolás, mire elért az alkony, a ház melegen ölelt magához, a cserépkályhában bensőségesen dorombolt a tűz. A fenyőszagú tűz! Este kiálltunk a tornácra csendet hallgatni. A hideg is tud simogatni, ha nem fúj a szél, körüllengi az arcot. A téli este kékes fényeiben meseszerűek a hóba roskadt házak a sejthető utca két oldalán, sötét ablakok meredeznek a csendes estében. Távolabb a fehér palástot öltött erdő, ahonnan ilyen-olyan neszek lopakodnak felénk, aztán egy nagy reccsenés, ez a fenyő hangja a fagyban. A közeli messzeségben pedig csillagok, s alattuk, a leszűkült horizont peremén ködpamacs terebélyesedik, közelít a csúcs felé.
És sehol emberi hang, sehol egy lélek...
Talán két nap is eltelt ember nélkül, aztán befutott a sportos Gyuri, a meteorológus, később Ernő (Esőernőnek becézem, mert rosszidő-jós), végül Zsolt a Bujdosó Székelyből -- egy ,,pálinkás jóreggelt”-re...
Egy hétig fürödtünk fényben, hóban, kristálytiszta hegyi levegőben, aztán sátrat bontottunk, elfogyott az élelem. Az út vissza... Ebből a ,,visszá"-ból készülünk mindig ,,fel” menni. Mindig, egész nyáron át. A Hegyre. Haza. A koncesszióban vett hazába.