Ház az emléktábla mögött
VÁZSONYI Csilla, a VMMI munkatársa
2015.12.13.
LXX. évf. 49. szám
Ház az emléktábla mögött

Ada főutcáján, a posta mellett áll egy titokzatos szürke ház, mely érdekes tetőszerkezetével és jellegzetes ornamentikájával vonzza a tekintetet. Az ismeretlen alkotó kevés díszítmény használatával ért el különleges hatást: nincs is más dekorációs elem a cementszín homlokzaton, mint a tető alatt futó koszorúpárkány, az ablakokat keretező vakolatdíszek és a bejárat feletti felülvilágító.

Mind közül azonban a legérdekesebb a középen látható sorminta, melyet tíz darab pók stilizált figurája alkot. Hogy mit jelképezhetnek az ízeltlábúak, a tervező fantáziájának szülöttei-e, esetleg a megrendelő kérésére kerültek oda, csak találgathatjuk.

Ezután nem lepődünk meg azon sem, hogy a felülvilágító ablak rozettája is inkább pókhálóra hasonlít. Az aszimmetrikusan elhelyezkedő rizalitot (a fal síkjából annak teljes magasságában előreugró homlokzatrész) manzárdtető fedi, mely ívelt vonalaival egy kissé keleties hatást kelt. A palatetőt borító élénkzöld moha az egyetlen szín a szürke különböző árnyalatai mellett.

A ház azonban nemcsak építészeti értékei miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert itt töltötte gyermekkora egy részét Moholy-Nagy László. Ezt 2009 óta emléktábla hirdeti a ház falán. Moholy-Nagy a modern művészet egyik legsokoldalúbb egyénisége, munkásságát számontartják a festészet, a szobrászat, az ipari formatervezés, a fényképezés és a filmművészet terén, valamint pedagógusként és művészeti íróként is jelentős. Alkotott Berlinben, Amszterdamban, Londonban, még nem volt harmincéves, amikor meghívták a Bauhaus oktatói közé, és végül Chicagóban telepedett le. 1946. november 24-én, 51 évesen hunyt el szerteágazó és nagyhatású életművet hagyva maga után.

De honnan indult ez a fényes, nemzetközi karrier? Moholy-Nagy László 1895-ben született a Bajához közeli Bácsborsódon Weisz László néven. Édesapja rövidesen elhagyta a családot, kivándorolt Amerikába. Az anya, Stein Karolina egyedül maradt gyermekeivel, és 1897-ben Adára költözött édesanyjához, Stein Mórnéhoz. Később Nagy Gusztáv, a jómódú moholi ügyvéd, a gyerekek nagybácsija fogadta be a családot, és tiszteletére a fiúk felvették a Nagy nevet. Bár egy-két évvel a századforduló előtt átköltöztek Moholra, az adai kötődés továbbra is fennállt, Weisz László ugyanis az adai izraelita népiskola tanulója volt az 1901/1902-es tanévtől. Véglegesen 1904 körül hagyták el a két települést, amikor Szegedre költöztek.

László bátyja, Nagy Jenő 91 évesen mesélt adai lakásukról: „Egy bérelt házban laktunk a főutcán, az Erzsébet Szállótól (ez az épület ma a városháza) két-három házzal lejjebb, Mohol irányában, az Offner-ház mellett. Velünk átellenben egy artézi kút volt, 12 lépcső vezetett le hozzá.” Kalapis Zoltán, aki megpróbálta felderíteni a művész korai éveit, ez alapján a jelenlegi Tito marsall utca 8. számát azonosította be, ahol ma ez a nem hétköznapi ház áll. Vajon valóban ez az az épület, ahol Moholy-Nagy egy-két évet eltöltött kisgyermekként? A falusi, kisvárosi környezetből kiemelkedő, egyedi stílusú ház könnyen beindíthatja fantáziánkat, szinte adja magát a gondolat, hogy egy ilyen építészeti különlegesség falai közül csakis egy tehetséges képzőművész indulhatott útnak. Kételyeimre a ház tulajdonosai, dr. Csányi Ferenc és felesége, Ágnes segítettek választ adni. Ha ugyanis hihetünk az adócédulán feltüntetett adatoknak, akkor a ház csak 1911-ben épült. Azt is elmondták, hogy az udvari szárny (a ház alaprajza L-alakú) régebbi, mint az utcai. Ki tudja, lehetséges, hogy éppen ebben a részben bérelt lakást a család. Nagy Jenő emlékei alapján további részletekkel gazdagítható a kép: a nagymama banyakemencéjével, a frissen sült kenyér illatával. Arra is emlékezett, hogy két tehenet tartottak. Mindez egybecseng Csányi doktor elmondásával, hogy a hátsó szárnyban istálló, gazdasági rendeltetésű helyiségek voltak.

A Csányi család nagyon szorosan kötődik a házhoz, hiszen 1956 óta, amióta megvette, már a família négy generációja élt itt.

— Ötéves lehettem, amikor ideköltöztünk — osztotta meg otthonával kapcsolatos gyermekkori élményeit Csányi Ferenc. — Akkor ez a nagy épület nekem egy kísértetháznak tűnt. Egyik szobából a másikba szaladgáltam, a kertben bukszusok nőttek, és még mindig megvan ugyanaz a szökőkút. Volt egy kerti faház, mely nagyon izgatta a fantáziámat, de sajnos olyan rossz állapotban volt már akkor is, hogy csakhamar le kellett bontani, pedig sokat játszottunk ott. Különféle vezetékek húzódtak a helyiségeken keresztül, csengő vezetett a hátsó szárnyba. Egykor bizonyára ezen csöngetett a ház ura a személyzetnek. Az épületnek saját csatornázási rendszere volt, mely a kiépítése idejében rendkívül modern lehetett. Még megvan a padláson a hatalmas víztartály a hozzá tartozó szintmérővel, emlékszem, motorral pumpálták fel a vizet. Fürdőszoba is volt, valószínűleg elsőként Adán.

— Két család élt itt — folytatta házigazdám —, mi és a nagynénimék, így szükségessé vált, hogy a meglévőn kívül egy másik bejáratot is csináltassunk. Az új bejárat persze megbontja a homlokzat harmóniáját, de a megváltozott életkörülmények ezt kívánták meg. Több szobában leengedtük a plafont, hogy könnyebb legyen felfűteni, de amióta öregszem, jobban érzem magam ott, ahol meghagytuk az eredeti magasságában. A kisebb gondokat mindig megpróbáljuk rendbe hozni. Világéletemben küzdöttem például a hatalmas régi rolókkal, mivel manapság már nehezen találni megfelelő anyagokat, melyekkel ki lehet javítani a tönkrement részeket. Mindez a ház többi részére is igaz: a palatetőre, a díszes bádog padlásszellőzőkre. Sok baj van a tetővel, de valójában egy nagyszerű szerkezet. Több gerendát ki kellene cserélni, de önerőből ekkora javításokat nem tudunk elvégezni. Pedig a megőrzés szándéka és egyfajta tisztelet a ház iránt mindig is jelen volt az egész családban.

Id. Csányi Ferenc 1956-ban Török Sándortól és Emerenciától vette meg a házat, akiknek öt gyerekük közül mindegyik elköltözött Adáról, a szülők pedig egyedül maradtak a nagy házban. Magától értetődő volt tehát, hogy eladják, hiszen csak az udvari szárny legkisebb szobáját használták. A zentai levéltárban őrzött birtoklapok alapján egy ideig visszakövethető a tulajdonosok sora: Törökék Fischer Jenőtől vették meg, aki rokonaitól, Goitein Dávidtól és feleségétől, Fischer Szeréntől örökölte az ingatlant. Az első dokumentált tulajdonosok pedig Weber Lajos és Kohn Lina, valamint Gerber Nándor és Sepper Matild voltak. Az viszont, hogy ki volt az építtető és az építő, sajnos nem derül ki az iratokból.

Az emléktáblának köszönhetően ez az igazi építészeti, művészettörténeti különlegesség mindinkább bekerül a köztudatba. Bízzunk benne, hogy ez a jövőben még inkább így lesz, hiszen sokszor ettől függ, hogy egy-egy értékünk nem válik az idő martalékává. A szürke ház azonban még nem fedte fel minden titkát, ami remélhetőleg csak az érdeklődést fogja fokozni.


Felhasznált irodalom:

Kalapis Zoltán: Moholyi-Nagy László adai és moholi évei. In: Festők nyomában. 1990.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..