Hatványozott nyomor

Hatványozott nyomor

Egy idős, de magára még mindig nagyon sokat adó asszonnyal beszélgetek, azt hiszem, harmadik nekirugaszkodásra.

Hosszú ideje ugyanis valami mindig közbejött, és a találkozó elmaradt. Nem meglepő hát, hogy az interjú egy bocsánatkéréssel kezdődik.

— Biztosan hihetetlenül hangzik, de valóban mindig történik valami, ha magához indulok — mondja mintegy mentegetőzve, majd egy fáradt mozdulattal beletúr a rövidre nyírt hajába. — Most viszont elhatároztam, hogy ha kell, akár gyalog is eljövök a beszélgetésre. Mindenekelőtt azért, mert manapság, amikor a nyilvánosságban egyre nagyobb teret kap a családon belüli erőszak, az embernek sokszor az az érzése, hogy ez egy új keletű jelenség. Pedig amióta vannak családok, azóta létezik a zárt ajtók mögötti durvaság is. Azzal a különbséggel, hogy régen mindenki úgy élte meg a testi és lelki tortúrát, mint a saját keresztjét, melynek súlya nem tartozott másra. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy az erőszakról nem kell nyilvánosan beszélni, de azt tudni kell, hogy ez nem mai „találmány”. Főleg falusi, tanyasi környezetben, ahol az íratlan szabályok szerint az apa, a férj volt a család ura, bizony sok minden megtörtént, ami ellen senki sem mert lázadni. Erről szeretnék most szólni, a saját példámból kiindulva.

A kisváros peremén volt a családi házunk, ott születtem, és onnan is mentem férjhez, alig tizennyolc évesen. És nem is ahhoz, akit én választottam… Apám idénymunkásként dolgozott egy szőlősgazdánál, akinek három fia volt. A legidősebb a városba járt iskolába, melynek befejezése után ott is kezdett el dolgozni. Megismert egy lányt, és nősülni akart, de választottja az eljegyzés előtt elszökött egy másik fiúval, ez pedig megpecsételte a vőlegényjelölt életútját. Az alkoholhoz nyúlt, de mindig munka után itta le magát. Szinte eszméletlen állapotban aludta át az éjszakákat. Apám három lánya közül én voltam a legfiatalabb, és a szőlősgazda úgy ítélte meg, alkalmas vagyok arra, hogy fiát visszahozzam a normális életbe. Nekem sosem mondták, viszont tudtam, hogy apám ezért busásan ki lett fizetve: amint megesküdtünk a fiúval, apámnak rögtön lett kocsija, lova, sőt, két tehene is. Nekem pedig egy férjem, akit nem igazán hatott meg, hogy már nős ember lett: éppen úgy ivott, mint az esküvő előtt. Sokat sírtam, és szegény anyám csak azzal tudott vigasztalni, hogy szerencsés vagyok, mert a férjem nem verekszik, amikor berúg. Megpróbáltam beletörődni a sorsomba.

Amikor terhes maradtam, azt hittem, a férjem ettől majd észhez tér, de tévedtem. Az első orvosi vizsgán azt mondták, mivel a párom súlyos alkoholista, fennáll a veszély, hogy a baba majd valamilyen rendellenességgel fog születni. A férjem unszolására azonban vállaltam a kockázatot, ami nagy hiba volt, mert az orvosok gyanúja beigazolódott: a lányom mongoloidként született. A baba megszületése után egyébként a férjem visszafogta magát az ivászatban. Annyira, hogy még a munkahelyén is sikerült előrehaladnia. Elismert építésztechnikus volt, az új vezetői beosztás neki is imponált, és néhány évig szinte teljesen otthagyta az alkoholt. Amikor viszont azzal a hírrel szembesültünk, hogy a lányunk valószínűleg nem lesz hosszú életű, ez annyira rosszul hatott a férjemre, hogy ismét inni kezdett — ráadásul sokkal többet, mint legénykorában.

A lányunk már tízéves volt, addigra családi házat építettünk, és még autónk is volt, de azt én vezettem, a férjem sosem ült volánhoz. Visszaeső alkoholistaként teljesen megváltozott: durva lett, és erőszakos. Ha például az ebéd nem tetszett neki, a lábassal együtt dobta ki, a csukott ajtón át. A kislányt nem bántotta, ha azonban szólni mertem neki valamit, azonnal nekem esett, hát inkább hallgattam. Amikor józan volt, megpróbáltam beszélni vele, de hiába. Miután elveszítette az állását, napszámban dolgozott, ám ott sem tűrték el sokáig. Lassan kezdtünk tönkremenni. Előbb az autót, majd a házat adtuk el, és visszaköltöztünk apósomékhoz. Ott nagyon rosszul éreztem magamat, mert szerintük mindenért én voltam a bűnös, még azért is, hogy a lányunk beteg. Apósom időnként hangosan is kimondta, hogy rossz üzletet kötött velem. A lányunk tizenkilenc éves volt, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Ez kegyelemdöfésként érte a férjemet, aki ekkor már elismerte, hogy ő a felelős a lányunk sorsáért. Én ezt sosem vetettem a szemére, még akkor sem, amikor ez mindenáron kikívánkozott belőlem. Ezután megpróbáltam lelket önteni bele, és közöltem vele, hogy lassan már kenyérre sem jut a pénzünkből. Tudja, mit mondott erre? Azt, hogy amikor hozzámentem, pontosan tudtam, hogy ő nem egy főnyeremény, illetve hogy mellette csak nyomor fog rám várni, minden értelemben. A legszomorúbb az, hogy igaza volt. Három évvel ezelőtt, miközben részegen kerékpározott a nemzetközi úton, elütötte egy teherautó, és a helyszínen meghalt. Csak ezután éreztem igazából, hogy az életünk valóban hatványozott nyomorban telt, amiről eddig soha senkinek nem beszéltem.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hatványozott nyomor
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.10.
  • LXXIV. évfolyam 40. szám
Hatványozott nyomor
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.05.
  • LXXIV. évfolyam 39. szám
Facebook

Támogatóink